7. nap

- Unatkozooooom!!! –ugrottam Billre, aki egy cifra morgással, és egy felém száguldó párnával válaszolt. Délután fél kettő volt, már órák óta ébren voltam, míg ő nyugodtan szuszogott az ágyamban. Nevetve kaptam el a párnát, majd püfölni kezdtem vele Bill fenekét.
- Cornelia ha ezt nem hagyod abba, esküszöm, kinyírlak! –dugta a fejét egy párna alá, és megpróbált lerugdosni az ágyról.
- Bill, kelj fel. –mondtam fahangon. Semmi reakció. –Bill Kaulitz, vonszold ki a hatalmas segged az ágyamból! –Továbbra is csak hallgatott. –Bill! Egy hatalmas pattanás nőtt az orrodra! –visítottam.
- Párna van a fejemen, nem láthatod. –morgott, és felmutatta középső ujját.
- Te akartad... –sötétedett el a tekintetem, és egy ördögi vigyor terült szét az arcomon.
Kirohantam a konyhába, fogtam egy poharat, hidegvizet eresztettem bele, majd pár jégkockát is összetörtem egy kanállal, és gyorsan beleolvasztottam.
- Bill, felkelsz drága?
- Felejtsd el…
- Hát jó! –rántottam meg a vállam, majd a hátára borítottam a pohár tartalmát.
Bill visítva ugrott ki az ágyból, négy nyelven káromkodott, majd elsötétült a tekintete.
- Teee. –mutogatott rám.
- Van az úrnak valamiféle kifogása a ház szolgáltatásait illetően? Talán túl hideg volt a reggeli zuhany? Sajnálom, de a világválság miatt kikötötték a melegvizet. –vigyorogtam szemtelenül.
- Teeee… Most meg fogsz halni! –kezdett el felém rohanni, én pedig sikítva kezdtem rohanni a nappali felé.
A kanapé körül kergetett, majd mikor megunta és keresztül próbált mászni rajta, hatalmasat esett, és a lábaim előtt fekve kötött ki. Hatalmasra kerekedett szemekkel nézett fel rám, ő sem számított az esésre. A közénk beállt néma csendet hangos nevetésem törte meg. Gondoltam egyet, és mellé feküdtem. Nem tudom mi ütött belém a mai napon, de jó érzés volt újra tizenéves kiskölyökként viselkedni. Egy apró puszit adtam az arcára és csak némán feküdtem mellette.
- Tulajdonképpen most mit csinálunk? –törte meg az újabb csendet öt perc után.
- Én szolidalítást vállalok, te pedig némán szenvedsz, mert jobb vagyok nálad hazai terepen és nem tudtál elkapni. –daráltam, majd rávigyorogtam.
- Őrült vagy. –állapította meg, majd hangos nevetésben tört ki.
- Nem újdonság. Csak hogy tisztázzuk… Meddig szenvedsz még?
- Amíg ki nem engesztelsz.
- Akkor életed végéig itt fogsz feküdni. Én pedig elmegyek este a klubba, és helyetted is iszok. –néztem rá vigyorogva, majd mielőtt reagálhatott volna felugrottam, és beszaladtam a fürdőbe.
Hihetetlenül jó érzés volt, ahogy a forró vízcseppek perzselték a bőröm. Imádtam zuhanyozni, nagyon okos ember volt, aki ezt feltalálta. Két puha kéz fonta körbe a derekamat.
- Na mi van? Mégsem merülsz a szenvedés vizeibe? –kérdeztem vigyorogva.
- Nem tervezem. Viszont… - kaján vigyor jelent meg az arcán.
- Viszont mi? –fordultam felé felhúzott szemöldökkel, de egy szenvedélyes csókkal belém fojtotta a szót. –Felejtsd el. –toltam el magamtól vigyorogva, mikor kezei egyre lejjebb tévedtek testemen.
Értetlenül nézett rám, de nem tehetett mást, beletörődött, hogy ez a kör most elmarad.
Este kilenc körül indultunk a klubba. Úgy döntöttünk, hogy a parkon keresztül megyünk, mikor havazni kezdett. Hiába van még csak ősz, az időjárás teljesen megbolondult, és november elején már havazik.
- Bill ez olyan szép. –vigyorogtam, mint egy óvodás. – És nemsokára karácsony! Úristen, annyira várom!!
- Igen én is. Biztosan fantasztikus lesz. Te és én a nappalidban, a sarokban karácsonyfa, kakaót iszunk, és a tévében karácsonyi filmeket nézünk. –mosolygott édesen.
- Szuper lesz.
Lekanyarodtunk egy apró kis sikátorba, ahol már látni is lehetett a neonfényeket. Felcsillant a szemem, és Billen is láttam ugyanezt az izgatottságot. Gyorsabbra vettük a lépteinket.
A klubban újra, hogy Bill szavaival éljek, megvacsoráztunk. Nagyon jól éreztem magam vele, és már nyoma sem volt bennem a pár nappal ezelőtti vegyes érzelmeknek vele kapcsolatban. Persze ebben közrejátszott az is, hogy párszor már sikerült bebizonyítania, hogy ő mégsem „anyuci pici lánya”. Nagyon is pasi.
Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, amikor hátradőltem. A kanapé mintha ki akart volna folyni alólam, a fülem zúgott, az ereimben táncot járt az újabb adag anyag. Libabőrös lettem, és izzadtam, arcomra széles mosoly ült ki. Lehunyt szemmel köszöntöttem a már jól ismert zsibbadást, és újra a tudatlanság határain lebegtem. Az egyetlen dolog, amit a világból éreztem az Bill volt. Erősen szorította a kezem, légzése az enyémhez hasonlóan kissé szaggatott volt. Lassan rám emelte tekintetét. Zavaros volt. Egy erőtlen mosolyt eresztett meg felém, én is így tettem.
- Minden… oké? –nyögtem, mire csak bólintott.
- Szer… –egy pillanatra elhallgatott, lesütötte szemeit, majd újra rám nézett. –Szerintem menjünk…