|
17.
... 2010.08.17. 19:05
Sejtettem, hogy nem lesz kellemes beszélgetés, de álltam elébe. Ha egy apró pici remény is van arra, hogy megmagyarázzam a dolgot, az mindent megér. Leállítottam a motort és kiszálltam, mire Tom odaért.
- Van egy tollad? – kérdezte, mire értetlenül néztem csak rá.
- Van, miért?
- Hát autogramért jöttél, nem?
Szívembe döfött és mélyre fúródott.
- Tom, én…
- Nem akar beszélni veled. Kérlek, hagyd őt békén.
- Szeretném megmagyarázni. Én nem vagyok…
- Nincs mit megmagyarázni, elég egyértelmű. – vágott ismét a szavamba.
- Nem egyértelmű. Tudom, hogy amiket látott, azt meg kell magyaráznom.
- Nem kell. Azért jöttem, hogy szóljak, menj el, és ne gyere vissza. Ha tényleg szereted őt, akkor hagyd békén. Ő a testvérem, és meg kell védenem a hozzád hasonló beteg és gátlástalan emberektől.
Könnybe lábadt a szemem és tudtam, valamilyen szinten igaza van.
- Sajnálom.
- Én is. – felelte és faképnél hagyott.
Az ablak felé néztem, de ezúttal nem láttam ott őt. Tudtam, hogy igazuk van. Beteges és gusztustalan, amit csináltam még akkor is, ha nem azzal a szándékkal tettem, ahogy azt ők gondolják.
Annyira szerettem volna, ha Bill tudja, hogy nem rajongó vagyok és nem vertem őt át. Szerettem volna, ha tudja, ő volt a múzsám és nem zaklatásból tettem, amit tettem. Így belegondolva és az ő szemszögéből látva, igazat kellett adnom neki. Igaza van, hogy nem akar látni engem, és igaza van, hogy ebben a pillanatban nem is ad lehetőséget számomra.
Fogalmam nem volt, hogy időt kéne-e adnom, vagy egy életre feladnom. Fogalmam nem volt, hogy mi lesz… hogy mi lesz velem most.
Annyira fájt, hogy üvölteni akartam. Üvölteni és rohanni. Rohanni valahova, ahol majd nem érzem ezt. De nem tudok elbújni ez elől. Nem tudok elbújni magam elől.
Vége az álomnak… mert csak egy álom volt. Egy beteljesületlen álom. Talán tényleg az is volt, talán felébredek és elmúlik minden. Újra a régi lesz az életem, újra üres lesz minden, és újra magány vesz majd körül, amiről ösztönösen nem veszek majd tudomást.
Valahogy a Bill előtti életem ezerszer rövidebbnek tűnt, mint az a kevés idő, amit a közelében tölthettem.
Nem jött a józanító ébredés, nem kerültem vissza a régi életemhez. Betölthetetlen űrt éreztem, minden egyes ébredés után, és míg éjjel újra el nem aludtam nem is múlt el.
Egy írónő vagyok és semmi több. Egy írónő, aki elvesztette az ihletét. Már nem látom szépnek a világot, már nem látok a dolgok mögé. Már nem vonz az ősz ébredése, már nem kelt érzelmeket bennem a felhők vonulása, már nem hallom meg az élet gyönyörű hangjait. Csak élem a monoton életem, ami sokkal kevesebb, mint amilyennek azelőtt gondoltam. Valami véget ért, de nem kezdődik semmi új. Céltalan lettem és nem tudok felülkerekedni rajta. Nem tudok feleszmélni és tovább lépni.
Könnyeimmel alszom el, és kisírt szemmel ébredek. Úgy érzem, mindenki engem néz, és mindenki gyűlöl. Úgy érzem, mindenki Bill szemével látja a történteket, és mindenki megvet. Úgy érzem, nincs kiút ebből a gyötrelemből.
Két hét telt el, habár nem számoltam a napokat. Egybemosódott ez a két hét számomra tartalom nélkül. Ennyi idő kellett, hogy beszélni tudjak valakivel. Apu számtalanszor hívott és az ügynököm is unásig keresett minden nap.
Eljött a határidő és le kellett adnom a kéziratomat. Volt mikor úgy éreztem, megsemmisítem és volt, mikor úgy éreztem, csak ez maradt nekem belőle. Csak ebben lehetek újra vele, csak a sorok között élhetek újra boldogan Billel… William az én párhuzamos világom. Az a világ, amiben sokkalta szívesebben élnék. Ahol valóban élnék, és nem csak vegetálnék, mint ahogy azt a jelenlegi világomban teszem.
A boldogan éltek, míg meg nem haltak befejezés számomra már csak életek, míg meg nem haltak jelentéssel bírt. De akartam… akartam, hogy az olvasó, aki a kezében tartja a könyvemet, érezze, amit én éreztem, mikor írtam. Akartam, hogy az emberek megismerjék őt az én szememmel. Ha magamnak már nem is, legalább másnak reményt adhatok… reményt egy olyan szerelemre, ami mindent elsöpörhet.
Felhívtam az ügynökömet és csupán egyetlen egyszer kértem elnézést, majd megkértem, ne faggatózzon. Megbeszéltünk egy találkozót és odaadtam a kéziratot.
Apu dühös volt, mikor végre kéthétnyi várakozás után visszahívtam, de mikor elsírtam magam, a harag már mit sem számított. Csak csitítgatott és győzködött, ne hagyjam el magam. Azt mondta, ha Bill szeret, ha én is olyan erős benyomást keltettem benne, mint ahogy ő bennem, akkor csak idő kell neki.
Bizakodó… és naiv. Amilyen én már nem tudok lenni. Fogalmam sincs, mikor múlik el ez a szűnni nem akaró fájdalom és kétségbeesés. De el kell múlnia. Az nem lehet, hogy ezzel kelljen élnem, mert tudom, érzem, hogy szépen lassan felemészt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
