|
18.
... 2010.12.11. 11:20
Feszült csend állt be közénk, és egyikőnk sem tudott megszólalni. Tomra pillantottam, aki először csak nézett ki a fejéből és olyan volt, mintha fel sem fogta volna amit Sarah mondott, aztán hirtelen felnevetett.
- Hát, ez vicces volt, majdnem bevettem. – nevetett tovább Tom, én meg csak őt néztem.
- Ez nem vicc. Komolyan mondom. – csattant fel a lány. Ő valahogy nem találta viccesnek a helyzetet. – Bizonyítékom van, az első ultrahangfelvétel. – kutatott a táskájában és Tom felé tartott egy képet.
Tom már nem nevetett csak a képet nézte, majd érte nyúlt és elvette. Megremegett a keze. Mivel mellette ültem láttam én is, bár nem sok mindent vettem ki belőle, ahogy Tom sem. Pár másodpercig bámultuk a képet, majd Tom felpillantott Sarahra.
- És mégis miért kellene elhinnem, hogy enyém a gyerek? Ezt már nem tudod bizonyítani.
- Igaz, ezt nem tudom. De Tom, bíznod kell bennem, csak veled voltam. Mással nem. Esküszöm. – nézett bekönnyesedett szemekkel Tomra.
- De…ezt akkor sem hiszem el. Nem tudom elhinni. – mondogatta Tom.
- A pici születése után kiderül minden, és megtudod, hogy biztosan a tiéd lesz. – tette a hasára Sarah a kezét.
Én szótlanul figyeltem az eseményeket. Tudtam, hogy megint lesz valami. Mi Tommal soha nem lehetünk együtt. Már megint bebizonyosodott, hogy nem engedhetjük meg magunknak a boldogságot… együtt.
- Én most nem is zavarlak tovább titeket, de azért szeretnék veled néha találkozni. – mondta Tomnak majd felállt és köszönés nélkül távozott.
Nem mozdult egyikünk sem, nem is akartam. Tommal akartam lenni, tudtam, szüksége lesz rám. Bármennyire is akartam sírni, vagy toporzékolni, ordítani…nem tehettem. Tomnak rám van szüksége.
Óvatosan magamhoz öleltem, ő szinte rögtön hozzám bújt, mint egy kisgyerek. Erősen szorítottam. Nem akartam kiengedni karjaim közül. Soha…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
