- Te voltál már szerelmes, Tom? – Néztem rá pár perc múlva.
Megrázta a fejét, miközben elmosolyodott, de a szeme továbbra is szomorúan csillogott.
Pár percig még gondolkodott, hogy kimondja-e, néha a száját is kinyitotta már, hogy akkor elkezdi, de végül mindig újra becsukta és nyelt egyet. Én pedig türelmesen vártam, mert tudtam, hogyha most megszólalok, akkor soha nem fogja elmondani.
- Szerinted… – kezdett bele végül, de még ezután is eltartott néhány másodpercig, míg folytatni tudta -, ha akartam is volna valakit, lett volna időm rá az én életem mellett?
Tom nem nézett rám, de még így is láttam rajta a keserűséget. Most először láttam őt fáradtnak: nem testileg, hanem lelkileg. Bill elmondta, hogy Tom nem éppen romantikus alkat, de szerinte szeretne valakit a szíve mélyén, csak egyszerűen nem meri kimutatni, mert fél, hogy gyengének nézik őt. Pedig Bill mennyit mondta, hogy Tom nagyon szeretetreméltó, hogy érte, Billért bármit megtenne… De én nem hittem el neki. De most, ahogy így néztem, olyan kedves arcvonásai és olyan őszinte szemei voltak…
- Arra van időnk, amire akarunk, hogy legyen – mondtam végül. Tom felsóhajtott.
- David nem engedte. Meg… – rám nézett -, mindig is a tökéletes lányt kerestem. Aztán 15 éves koromban rájöttem, hogy a lányoknak elég egy szép pillantás, és máris az ágyban kötünk ki. Nem érdekeltek azok a lányok, az összes olyan felszínes kis ri… – magába fojtotta a szót, amit rettentően értékeltem. – Mindegyik közölte, hogy mennyire szeret, de hát könyörgöm, hogyan szerethetnének, ha nem is ismernek?! – Megmarkolta a kormányt.
- Miért nem engedte David? – Kérdeztem.
- Ártott volna a banda hírnevének – mondta, és egy fáradt mosolyra húzódott az ajka.
- Ha szerinted azok a lányok felszínesek és semmirevalók, akkor miért feküdtél le velük? – Néztem rá kíváncsian.
- Pasi vagyok, vannak szükségleteim – nevetett fel, mire elfintorodtam. – Miért, biztos vagyok benne, hogy neked is vannak…
Felhúztam a szemöldököm.
- Még szűz vagy? – Kérdezte Tom hitetlenkedve, mire zavartan bólintottam.
- Hány éves is vagy? – Nézett rám Tom, miközben lassított.
- 16.
- Akkor az még nem gáz…
- Tom…
- Hm?
- Ez volt most gáz – nevettem fel. – Ne ítélj meg valakit az alapján, hogy szűz-e.
- Én nem is – szabadkozott, de aztán feladta. – Oké.
- Szóval, ott tartottunk, hogy honnan tudod, hogy az összes lány felszínes volt? Talán volt egy köztük, akivel boldog lehettél volna.
Tom gondolkozott azon, hogy hogyan mondja. Nem tudom miért, de most nem idegesítettem őt a kérdéseimmel.
- Szerinted volt köztük normális lány, akivel akár egy egész életet le tudtam volna élni, miközben alig fél óra ismeretség után megengedték, hogy megdugjam őket? – Kirázott a hideg. – Bocs, mindig elfelejtem, hogy utálod, ha csúnyán beszélek – kisfiúsan elmosolyodott.
És én? Én meg majd lefolytam a székről, olyan aranyos volt, hogy ezt mondta.

- Belle, itt vagyunk – simogatta meg az arcom Tom, hogy felébredjek. Jólesően elmosolyodtam, aztán reflexszerűen közelebb bújtam Tomhoz, mire halkan felnevetett. – Belle – adott egy apró puszit az arcomra, mire rögtön kinyíltak a szemeim.
- Mi? – Dörzsöltem meg a szemeim.
- Itt vagyunk a reptéren – mondta egy apró mosollyal az arcán Tom -, csak elaludtál egy tíz perce…
Csak percekkel később válaszoltam neki, mikor már a bejárati kapu felé sétáltunk.
- Nem tudom, a kocsik olyan álmosítóak – mondtam rekedtes hangon, mire Tom nevetve átkarolt és magához húzott, hogy picit rá tudjak dőlni.
Hozzábújtam, és én is átkaroltam a derekát.
 
- Nincs Olaszországba gép? – Kérdezte Tom, én pedig csak nagy szemekkel néztem a pult mögött ülő nőre.
- De egyáltalán nem ment ma? – Kérdeztem én is.
A nő megrázta a fejét.
- Ma Németországból csak Berlinben száll fel – pötyögött valamit, majd újra ránk emelte a tekintetét a monitorról –, három óra múlva. 

Hogy ezek után mit csináltunk Tommal? Természetesen visszarohantunk a kocsihoz, egy-egy kávéval a kezünkben, beültünk, Tom majdnem kiborította, és aztán engem okított ki, hogy vigyázzak már a kocsijára, majd nagy nehezen végre elindultunk. Aztán persze dugó volt az autópályán. De erről majd később.

- Nem kéne felhívni Billt? – Néztem Tomra, mikor felkanyaradtunk az autópályára.
- Ja, de – kotorászni kezdett a hátsó zsebeiben, de hát ugye azokban a nadrágokban nem olyan könnyű…
- Tom, vigyázz! – Kiáltottam fel, mikor alig pár centire voltunk egy teherautótól. Tom egy óriásit fékezett, mire mögölünk dudálás hallatszódott. – Majd inkább én – hajoltam Tomhoz.
Felemelte a cuki kis fenekét (ezt nem is én mondtam…), és mikor benyúltam az egyik zsebbe, elvigyorodott.
- Ne nevess, inkább vezess, különben beléd csípek – mondtam szemrehányóan, majd átnyúltam egy másik zsebébe.
- Az nem éppen a seggem… – kaján mosollyal nézett vissza rám a visszapillantó tükörben, miközben én felemeltem a fejem mögüle.
Elfintorodtam, áthajoltam előtte és az ajtó felőli zsebében kezdtem keresni.
- Mondom…
Belemarkoltam.
- Hanem a lábad, te szerencsétlen? – Tom felsikoltott, úgy fájt neki, meg gondolom meg is lepődött, a gond ezzel csak az volt, hogy a fülem mellett tette ezt. – Áu, normális vagy, ember? Megsüketültem – kiabáltam vele.
- Ne kutakodj már a farkamnál! – Ordította.
- De hát nincs itt a telefonod, te idióta – kiáltottam rá. – Elhoztad egyáltalán? – Kérdeztem halkan, miközben lemondóan sóhajtottam egyet, behunytam a szemem, és visszaültem a helyemre.
Mikor kinyitottam, Tom bocsánatkérően nézett rám, de aztán nem bírta sokáig, és elvigyorodott.
- Valld be, hogy élvezted – mondta csábosan.
- Hát persze, Tom… – nekidöntöttem a fejem az ablaknak.

Pár perc múlva Tom hasa óriásit kordult, mire a gazdája levette a kezét a sebváltóról, megsimogatta a pociját és megszólalt:
- Én is épp ezt akartam mondani.
Megütközve néztem rá.
- Tom, nem fogunk megállni kajálni.
- De hát… Miféle ember vagy te? – Féloldalas mosoly jelent meg az ajkaimon.
- Na jó, akkor ide állj be, de csak az autós részbe.
- Köszönöm – mondta gúnyosan. – Aztán ki ne boríts valamit… – mondta, mintha a kávés incidens is az én hibám lenne.
Elszámoltam magamban tízig. És még csak negyed óra telt el az útból.

Elgondolkozva néztem Tomra. Tulajdonképpen már majdnem elaludtam (mert mint mondtam, ahogy mennek az autók, annyira jó az a kis berregés, olyan álmosító…), de túlságosan kíváncsi voltam. Beszélgetni akartam vele, megismerni őt, megint a karjaiban lenni…
- Belle, zavar, ahogy nézel – mosolyodott el Tom. – Nem tudok a vezetésre koncentrálni.
- Bocsi – nevettem fel, mire láttam, hogy Tom karján feláll a szőr, de semmi mást nem csinált. – Beszélgetünk?
- Persze – annyira aranyosan mosolygott rám, hogy egy pillanatra még a szívem is kihagyott egy dobbanást. – Miről szeretnél? Zene, filmek…
- Rólad – vágtam a szavába, mire Tom ugyan meglepődött, de azért bólintott.
- Közel sem vagyok olyan érdekes, mint ahogy hiszed, de ahogy akarod – elgondolkodott. – Na jó, az igazság az, hogy tökéletes vagyok, szóval beszélgetni annyira nem tudunk rólam, maximum csak bálványozni… – nevetett fel, mire gyengén vállon ütöttem. – Na, csak óvatosan… – mondta játékosan. – Hogy van a lábad? – Kérdezte hirtelen.
- Hm? – Néztem rá. – Ja, jobban van. Akkor kérdezhetek? – Tom bólintott. – Volt olyan, hogy egy lány fontos volt az életedben?
Tom meglepődve nézett rám. Nem tudtam eldönteni, hogy azért nem válaszol, mert nem akar vagy mert nem tudja a választ.
- Nem – mondta végül. – Neked? Úgy értem, srác.
- Tessék?
Tom gyermekien elmosolyodott: – Ha már kérdezz-feleleket játszunk, úgy fair, ha én is kérdezek.
- Nem volt, Tom – mondtam mosolyogva.
Pedig igazából szerettem volna. Mindig is irigykedve néztem azokat, akik megtalálták az igaz szerelmet…
- És szeretnéd, ha találnál egy olyan lányt, aki ugyanannyit jelent neked, mint Billnek Rosalie? – Kérdeztem.
Igazából régebben biztos lettem volna a helyeslő válaszban, de lévén, hogy Tomról van szó, nem tudtam mire számítsak.
Tom furán nézett rám, elfojtott egy mosolyt, majd válaszolt.
- Nem, azt hiszem, nem – meghökkenve néztem rá, mire elkezdte kifejteni. – Tudod, nem hiszem, hogy egy lányt is boldoggá tudnék tenni – mondta szomorúan. – Úgy értem, állandóan utazom, jó, most éppen nem, de tudod, legalább három éve nem volt az, hogy egy hétig otthon ülünk, és csak pihenünk. Nem bírná ezt a lány.
- Talán az a lány erős – ellenkeztem.
Tom keserűen elmosolyodott.
- Félek… – nyilvánvalóan még saját magát is meglepte az őszintségével, szerintem nem akarta kimutatni, hogy tud egy érző, emberi lény is lenni. – Félek, hogy a lánynak nem tudok mindent megadni, hogy történik valami, hogy elveszítem őt, vagy… – elhallgatott.
- Vagy?
- Vagy… olyan lesz, mint Rosalie. Harcol az álmaiért, mint ahogy annak idején mi is tettük, nem hagyja, hogy befolyásolják vagy irányítsák őt… – akkor értettem meg mindent.
- És ott hagy téged… – fejeztem be helyette. – És akkor magadat kéne hibáztatnod.
- Mert Bill nem ezt tette? – Kérdőn nézett rám.
- De hát ő volt a hibás. Persze, Rosalie is, szólnia kellett volna Billnek… – Tom elmosolyodott, de félreértette a szavaim. – Úgy értem, ettől még nem lesz érthető az, amit Bill tett. Nem is értem, hogy várta el, hogy Rosalie egész nap csak az ő hívását várja.
- Ez van, Rosalie-nak tudnia kellett, hogy ez be fog egyszer következni.
- Honnan tudta volna?
- Mikor találkoztak, Bill már híres ember volt. Tudta, hogy nem fogja őt felvállalni, hogy nem mehetnek el csak úgy sétálni… – felsóhajtott. – És látod, mi lett a vége? Bill szenved, Rosalie szenved, a környezetükben élők szenvednek… – Csak pár perc múlva szólalt meg: – Ők voltak a legcsodálatosabb pár, akit valaha láttam. De mikor Rosalie elment, Bill összetört. Egy levél – csattant fel -, ennyit hagyott ott neki egy év után! Érted? Kisétált az életéből, mintha csak pár napja ismernék egymást. Tudod, mi állt abban a levélben? – Nézett rám, de aztán újra inkább az előttünk haladó rengeteg autóra fordította a tekintetét. – Annyi, hogy sajnálja, nem bírja, persze azt nem írta le, hogy mit nem képes már elviselni, és hogy Nápolyba megy – mélyeket lélegzett, próbálta visszanyerni az önuralmát. – Soha nem láttam még Billt olyannak. Előtte sok ember, főképp a média mondta, hogy már egyikünk sem élvezi a zenélést, mert nem mosolygunk, meg hogy Bill meg akar halni meg ilyenek… De az igazság az, hogy akkor veszett el a szeméből a csillogás, amikor Rosalie elhagyta. És ez mind az ő hibája – feladtam azt a próbálkozást, hogy meggyőzzem őt arról, hogy Rosalie helyében ő is ezt tette volna. -  Igazából, Billre mindig is felnéztem. Mindig ő tartotta bennem a lelket, mikor én már feladtam volna – felsóhajtott. Éppen azon gondolkodtam, hogy milyen édes, ahogy jár a szája, miközben beszél. – Tudod, ezt még senkinek nem mondtam el, de… Azon az estén, mikor David felfedezett minket, én… – elhallgatott egy pillantra -, én… Nem akartam menni abba a bárba. Mert úgy voltam vele, hogy minek? Úgy sem jön el senki, semmi értelme az egésznek… Végül Bill bejött a szobámba, felrángatott az ágyamról és addig mondogatta nekem, hogy érzi, hogy ez az az este, hogy hittem neki – elmosolyodott. – És valóban megtörtént. David Jost ott volt és azóta is itt van.
Egy pillanatra rám nézett.
- Tudod, sokszor eszembe jutott az az este. Hogy mi lenne most, ha akkor Bill nem olyan erőszakos és makacs, mint amilyen általában, ha nem harcol az álmainkért, ha egyszerűen beleegyezik abba, amit én akarok. De ő soha nem volt ilyen… – annyira szívesen megöleltem volna, vagy nem is tudom, de annyira szerettem volna őt szeretni emiatt. – Tudod, ma, így idősebb fejjel… És részben miattad is, annyit kérdezgettél mostanában a lányokról – jegyezte meg halkan, mire kicsit felhúztam a szemöldököm. – Jó lett volna megosztani ezeket a pillanatokat egy lánnyal – mondta ki végül suttogva. – De hát utólag okos az ember – keserű mosolyra húzódott az ajka.
- Soha nem volt egy olyan lány sem, akinél valamiért egy picivel többet éreztél? Aki kicsit… különlegesebb volt?
Tom szórakozottan elmosolyodott és csak azután válaszolt: – Egy… volt.
- Ki? – Kérdeztem kíváncsian, mire Tom kicsit zavartabban megfogta a sebváltót.
- Mindegy… Már a nevére sem emlékszem igazából… – Felhúztam a szemöldököm, tudtam, hogy hazudik, mert attól eltekintve, hogy felgyorsult a szívverése, tudtam, hogy ha annyira különleges lett volna az a lány, akkor egészen biztosan nem felejtette volna el a nevét. Ráadásul tudtam, hogy Tom nagyon okos, soha nem felejt. És nagyon idegesített, hogy nem tudtam eldönteni, hogy miről hazudik: hogy volt-e ilyen lány vagy, hogy a nevére nem emlékszik.
- Remek, dugó… – Tom lassított. – Miért érdekel hirtelen ennyire a szerelmi életem? – Nézett rám váratlanul Tom.
- Nem tudom – rántottam meg a vállam, mire Tom furán nézett rám, aztán kajánul elvigyorodott. – Nem akarok tőled semmit – mondtam egy zavart mosollyal, és elfordítottam a fejem. Tom nem vette észre, hogy mennyire zavarba hozott egyetlen egy kérdésével.
Igazából minél többet beszélgettem Tommal, annál többet akartam belőle. Meg akartam őt ismerni, tudni, hogy vannak-e még álmai, hogy mennyire szereti Billt, hogy képes-e szeretni (habár ebben szinte biztos voltam, de hát elvégre mégis csak Tomról van szó…). Ahogy egyre többet elmondott magáról, bennem úgy nőtt a kíváncsiság arra, hogy még többet tudjak meg róla. Hogy még többet meséljen a gyerekkoráról, hogy beszélgessünk arról, hogy miért tette ezt a lányokkal (mert abban biztos voltam, hogy nem egyszerűen csak azért, mert megtehette), hogy elmondja mi a kedvenc színe, vagy hogy hisz-e a csodákban… Aztán arra jutottam, hogy igazából csak annyi a lényeg, hogy beszélgessek vele.
Megráztam a fejem, hogy az utolsó gondolatot kiűzzem az agyamból.
Tom levette a GPS-t a tartójáról, majd pötyögni kezdett.
- Órákig fogunk még itt állni, és soha nem érjük el Rosalie-t – mondta halkan, miközben fel sem nézett a műszerről, és visszatette az állványra.
Visszadöntöttem a fejem a támlára.
- Mit csinálsz? – Néztem rá hirtelen, mikor kifarolt a sorból, amiben eddig álltunk.
- Nem látod? Vagy három kilométerre áll előttünk a sor – mutatott maga elé.
- És akkor most mit csinálunk? – Kérdeztem.
Türelmetlenül rám nézett: – Lerövidítjuk az utat – huncut mosolyra húzódott a szája. – Kapaszkodj.
Beletaposott a gázba, elindult a leálló sávon, majd a következő leágazásnál lefordult az autópályáról.
Valamiért nem éreztem olyan jónak ezt a döntést.

- Tom? – Néztem rá, miközben közelebb húzódtam hozzá. – Biztosan jó helyen járunk?
Kételkedve kinéztem az autó ablakán, majd gyorsan lenyomtam az ajtózáró gombot, áthajoltam Tom előtt és az övét is lenyomtam, így az összes ajtó bezárult a kocsiban. Én máris jobban éreztem magam, ellenben Tom csak elvigyorodott.
- Ne félj, Belle. Mi bajunk eshetne…
- Egy puszta közepén?! – Vágtam a szavába hisztérikusan.
- Egy puszta közepén – mondta nyugodtan, majd szemlélni kezdte azt a szörnyű valamit, amit az emberek helymeghatározó rendszernek hívnak… Na persze, most mondja meg nekem az a gépezet, hogy hol vagyunk! – Azt hiszem, elfelejtettem frissíteni.
- És az mit jelent? – Néztem rá rettegve.
- Hát, hogy amíg itt út volt egy fél éve… Most nem út – rántotta meg a vállát teljesen érdektelenül.
- Hogy mi van? – egy pillanat alatt dühös lettem.
Egy ilyen szerencsétlen, idióta, beképzelt, önző valakit még nem teremtettél!
Miatta fogjuk lekésni Rosalie gépét (ami mellesleg egy óra múlva száll fel, és mivel teljesen biztos vagyok abban, hogy még csak Berlin száz kilométeres körzetében sem vagyunk, úgy érzem, a következtetéseim helyesek), ami viszont egyenlő azzal, hogy Bill soha nem látja őt viszont, ami azt jelenti, hogy nem lesz boldog, ami viszont azt vonja maga után, hogy én elbuktam. És mindez ki miatt? Egy pöffeszkedő, büszke kis izé miatt (igen, Tomra gondolok). Na kössz.
- De nyugi, Belle – nézett rám Tom. A vigyor már leolvadt az arcáról, amint észrevette, hogy már nem félek, sokkal inkább kivágnám őt az autóból, ha ugyan tudnék vezetni -, tudom, hol vagyunk.
- Igen? – Vontam fel a szemöldököm. – Akkor miért nem indulsz? – Néztem rá kérdőn, mire ő észbe kapott és beindította a motort.

Fél óra múlva valami szörnyű földúton mentünk végig. Egy tó mellett. Egészen biztos voltam benne, még akkor is, ha szörnyű voltam földrajzból, hogy Berlin közelében nincs tó vagy földút.
- Tom, hol vagyunk? – Néztem rá látszólag nyugodtan, de belül már tomboltam.
Hihetetlen, hogy ez a földi élet mit ki nem tud hozni belőlem! Fent a türelmem határtalan volt, Ő volt az egyetlen, aki néha-néha elérte, hogy kicsit idegesebb legyek, de akkor sem éreztem azt, amit most.
Azt hiszem, a legjobban magamra voltam mérges. Amiért nem rögtön Billnek mondtam, hogy most azonnal üljünk kocsiba, és keressük meg Rosalie-t. Nem, én kis buta angyalka, hova mentem? Tomhoz. Pont Tomhoz. Hát komolyan vállon veregetem magam… Vagy fejbe.
Igazából, ami a legrosszabb volt, az a tehetetlenség. Mert most komolyan, ha belegondoltam, semmire sem jutottam. Össze voltam zárva Tommal, aki annak ellenére, hogy másfél órával ezelőtt türelmesen válaszolgatott a kérdéseimre, és nagyon jól elbeszélgettünk – nos, most finoman szólva is rettentően idegesített, oly annyira, hogy már úgy voltam vele, hogy kiszállok az autóból és gyalog indulok el.
- Belle, most komolyan, mit vagy úgy fennakadva? – Nézett rám vigyorogva, én meg majd’ lefordultam az ülésről! Na, nem azért, mert annyira aranyos volt… – Egy kis kaland senkinek sem árt.
- Tom – vettem egy mély levegőt, majd csak úgy félvállról hozzávágtam: – Ugye tudod, hogy az öcséd élete forog most kockán? – Néztem rá kíváncsian, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy mennyi az idő.
Nyilvánvaló volt, hogy Tomot meglepte ez a látszólagos közömbösségem, mert csak nyelt egyet, majd pár percig nem szólalt meg, ellenben sokkal gyorsabban és agresszívabban vezetett.
Alig telt el pár perc, mikor a GPS pittyegni kezdett.
- Mi volt ez?
- Hm? Semmi – Tom lehalkította, hogy ne halljam, de a kijelzőt már nem tudta letakarni.
- Ugye nem merül le? – Néztem rá kérdőn, aztán nem bírtam tovább, és minden kitört belőlem, mire Tom hirtelen megállította az autót: – Te most komolyan idehoztál minket, a semmi közepére, azt sem fogjuk már tudni, hol vagyunk, habár igaz, csendben megjegyezném, hogy eddig sem tudtuk – ordítottam, Tom pedig egyre lejjebb süllyedt az ülésben. – Te szerencsétlen, hogy lehetsz ennyire ütődött? Nem fogtad fel, hogy Bill csak Rosalie mellett lehet boldog, és ha Rosalie most felszáll a gépre, akkor örökre elveszíti a te egyetlen kisöcséd a szerelmét? Hogy mondhattad, hogy ő a legfontosabb az életedben, miközben voltál olyan meggondolatlan, önző bolond, hogy lejöttél a pályáról, miközben ott legalább még egy kis esélyünk lett volna arra, hogy elérjük Rosalie-t? – Fejeztem be végül és mélyeket lélegeztem.
Rájöttem, hogy ahogy Tommal kiabáltam, és ahogy kiadtam magamból a dolgokat, sokkal jobb lett.
Ellenben Tom… Nos, ő csak most kapta fel teljesen a vizet.
- Te beszélsz? Hogy lehet olyan elbaszott ötletet kitalálni, hogy keressük meg Rosalie-t? Épeszű ember nem gondolja, hogy Berlinbe lehet érni Hamburgból két óra alatt! És egyébként is, mit képzeltél? Az oké, hogy benne vagyok, legyen Bill boldog, de szerintem totál nyilvánvaló, hogy még a sors sem akarja, hogy ők együtt legyenek!
- Tom, ne gyere nekem a Sorssal – mordultam fel, és keresztbe fontam a karjaim a mellkasom előtt.
- Mert akkor mi van? Komolyan, most miért aggódsz ennyire Bill lelki világáért? Nem olyan törékeny, mint ahogy hiszed…
- Tom – vágtam a szavába -, tudom, hogy nem törékeny, de nem is olyan érzéketlen tapló, mint amilyen te vagy. Ennyire nem érdekel a kisöcséd, akit állítólag a világon a legjobban szeretsz? – Kérdeztem tőle cinikusan.
- Nem vagyok érzéketlen és igen is érdekel – kezdett ordítani teljes hangerővel. – Hát de bazdmeg, tehetek én arról, hogy valami faszkalapok eltakarították onnan azt a kibaszott utat?
- Ne káromkodj! – Kiabáltam.
- Miért ne, bazdmeg?
- Mert tudod, hogy utálom.
- Leszarom – csak nem vitte le a hangerejét.
- Ne káromkodj – ordítottam.
Egy pillanat alatt megszüntette köztünk azt az alig pár centiméternyi különbséget. Észre sem vettem, hogy miközben veszekedtünk, ennyire közel kerültünk egymáshoz.
Magához húzott a nyakamnál fogva, azt hittem, hogy a fejünk szinte egymásnak fog ütközni, de ez nem következett be, helyette csak az ajkaink csattantak, éreztem Tom hideg piercingjét az ajkaimon. Az egyik kezével még közelebb húzott magához, ami már elég nehézkes volt, elvégre ott volt a sebváltó, de igazából egyikőnket sem zavarta.
Alig kaptam levegőt, Tom nyelve utat tört az én számba, és őrületesen jó volt, amit csinált. Egy kicsit megharapta az alsó ajkam, újra beletúrt a hajamba, én pedig a pulcsija gallérjánál fogva még közelebb tartottam magamhoz, így szinte már az egész felsőtestünk összeért. Éreztem, ahogy próbál levegőt venni, és hallottam a szívdobogását. A kezeit az arcom két oldalára tette, hogy még csak menekülni se tudjak – na, nem mintha akartam volna… Végigsimítottam a hátán, újra a nyakánál állapodott meg a kezem, beletúrtam a rasztái közé, óvatosan, mire éreztem, ahogy elmosolyodik. Egy kicsit lassabra vette a tempót, már csak az ajkaink értek össze, de nem úgy tűnt, hogy azok bármikor el fogják egymást engedni.
Aztán hirtelen újra erőszakosan szétnyitotta a számat a nyelvével, a kezeit az arcomról a csípőmre és még lejjebb csúsztatta, és át akart húzni az ölébe. Ekkor kapcsoltam, hogy te jó ég, mit csinálok… Azonnal ellöktem magamtól, amit, úgy tűnt, teljesen megért, sőt, szinte megbánást láttam a szemeiben. Visszaültünk mindketten, ő erősen szorította a kormányt (talán nem akart kísértésbe esni vagy nem akart még véletlenül sem megérinteni?), zilált, láttam rajta, hogy próbálja nyugtatni magát. Én pedig csak nekidöntöttem a fejem az ablaküvegnek, becsuktam a szemem, és nagyon reméltem, hogy nem vette észre a legördülő könnycseppet.

Egy óra múlva értünk csak Berlinbe, máig nem tudom, hogyan. Úgy látszik, ez volt a Sors… Veszekedjünk, essen nekem, aztán már megtalálhatjuk a helyes utat. Nagyon vicces. Röhögök is rendesen…
Tom hirtelen leparkolt, kiszálltunk, ő még gyorsan bezárta az autót, aztán mindketten rohanni kezdtünk. Igazából tudtam, hogy a gép 3 perce szállt fel, hogy talán éppen felettünk repül el, hogy talán Rosalie így lép ki Bill életéből örökre, de annyira nem akartam elfogadni ezt, annyira hinni akartam ebben az egészben, abban, hogy nekik még van közös jövőjük, hogy még boldogok lesznek együtt, hogy hiába tudtam, hogy minden teljesen felesleges, akkor is futni kezdtem a bejárati kapu felé.
Hirtelen mintha áram csapott volna belém, hátrafordultam, kérdőn néztem először a kezére, ami a karomat szorította, majd Tomra, erősen tartott és szomorúan nézett rám. Makacsul megráztam a fejem. Nem lehet így vége.
A kocsiban történtek óta nem szóltunk egymáshoz, nem úgy tűnt, hogy bármikor meg fog törni a jég, de úgy éreztem, hogy most nincs is szükség szavakra. Még jobban, hisztisebben és hevesebben megráztam a fejem. Tom végül feladta, megcserélte a kezeit, így együtt tudtunk futni. Berohantunk, a recepcióhoz szaladtunk először, majd még lihegve Tom megkérdezte az ott álló nőt:
- Felszállt már a Nápolyba tartó gép? – A nő lassan gépelni kezdett. Mintha nem is élet-halál kérdése függne tőle. Persze, csak nyugodtan…
- Pontosan… 34 perce – mondta végül és ránk nézett.
Az én arcom falfehér lett, Tom erősebben szorította meg a kezem.
- De hát… Nekünk azt mondták, hogy… Hogy csak most fog felszállni! – Tom hirtelen dühösen az asztalra csapott, mire a nő ugyan felhúzta a szemöldökét, de még mindig unottan tekintett ránk.
- Uram – tolta lejjebb a szemüvegét az orrán.
- Ne uramozzon itt nekem, bassz… – Tom elhallgatott és csupán csak egy pillanatra, de rám nézett. Elmosolyodtam. – Mikor indul a következő gép?
- Nápolyba?
- Hát maga szerint hova? – Ordított Tom, mire többen is felénk néztek.
- Holnap délelőtt 11-kor – mondta a nő.
- Két jegyet kérünk. Első osztály – tette még hozzá, mikor látta, hogy a nő nyitja ki a száját.

- És most mi lesz? – Néztem tanácstalanul Tomra, miközben beléptünk a váróterembe.
- Felhívom Billt, hogy… Majd kitalálok valamit, hogy hol vagyunk – mondta Tom, és már épp indult volna, mikor meg fogtam a kezét. Ugyanúgy visszafordult, mint én nem sokkal ezelőtt a bejáratnál, kérdőn nézett rám, míg egy irányba nem mutattam a mutatóujjammal.
Ott ült ő. Kicsit kócosan, kisírt szemekkel, egy bőrönddel maga mellett. Körbenézett, az alsó ajkát harapdálta, miközben zavartan forgatta a kezében a repülőjegyét. Még nem vett észre minket.