Csak akkor szóltunk újra egymáshoz, mikor hazaértünk. Mármint, nem vesztünk össze meg semmi, egyszerűen… Annyira tökéletes volt minden, hogy azt hiszem, egyikünk sem akarta elrontani ezeket a pillantokat.

Kinyitottam a bejárati ajtót, Tom betolt rajta, aztán, habár óvatosan, de nekilökött az ajtónak, közelebb lépett, mire én rögtön hozzásimultam és szinte elvesztem a csókjában. Imádtam, ahogy végighúzta a nyelvét az alsóajkamon, aztán végigsimított az oldalamon, a keze megállt a derekamnál, és még jobban magához vont, így a csípőnk között már valóban egy milliméter sem volt. Halkan sóhajtottam egyet, ahogy az ágyékát az enyémnek nyomta. Hirtelen úgy éreztem, hogy egy pillanat és meggyulladok. Apró csókokat adtam az ajkaira, amit nyilvánvalóan nagyon élvezett, aztán inkább megcsókolt. Megremegtem. Simogatni kezdte a hasam. Az egyik kezem a nyakánál maradt, jobban átkaroltam, de a másik szinte magától indult el, le, végighúzva a mutatóujjam hegyét a gerincén.

Hirtelen Tom akaratosabb lett. Megharapta az ajkam, az egyik lábam felemelte és még jobban a lábaim közé simult, már szinte nem kaptam levegőt, olyan hevesen csókolt. Az egyik kezével még mindig a lábamat tartotta, miközben a másikkal beletúrt a hajamba. Egy percre megijedtem, de végül, magam sem tudom miért, de átkaroltam mindkét kezemmel a nyakát, és, már ha ez lehetséges volt, még jobban magamhoz húztam.

Aztán egy pillanat alatt feleszmélt, lerántotta a kezeim a nyakáról, elengedett és hátrébb lépett.
- Sajnálom – mondta tőlem két méterre. Suttogott, de én mégis megértettem. És biztos voltam abban, hogy nem a különös képességeim miatt, hanem mert annyira koncentráltam rá, arra, hogy mit mond, hogy végül csak az ajkai mozgásából tudtam meg, hogy mit akar mondani, mert a fülemben jelentkező zúgás minden mást elnyomott, mintha a fülemben dobogna a szívem, mintha a vérem szinte dühös folyóként folyna bennem.
- Tom, ne – ráztam meg a fejem lassan, és közelebb léptem hozzá. Nem hátrált, sőt, semmit nem csinált, csak állt, már csak másfél méterre tőlem, mély levegőket vett (talán, hogy lenyugtassa magát?), mozdulatlanul, félig nyitott szájjal, miközben azok a barna őzikeszemek, melyek máskor olyan végtelen szeretetről és őszinteségről árulkodtak, most olyan mérhetetlen haragot tükröztek, hogy képtelen voltam rájönni, hol rontottam el. – Tom – suttogtam, mikor végül elértem. Azonnal hozzásimultam, a fejem a mellkasára hajtottam, hallottam, hogy dübörög a szíve, azt hittem, hogy ott fog helyben kiszakadni, de ez végül nem történt meg, ellenben Tom, igaz, csak egy perc késéssel és nagyon tétován és óvatosan, de visszaölelt.
- Belle – nem tudott többet mondani. Éreztem, ahogy a mellkasa fel-le jár, ahogy kapkodja a levegőt, éreztem, ahogy az arcát a hajamba hajtotta, aztán a nyakamhoz, és vett egy mély levegőt. Aztán a keze hirtelen megindult a nyakam felé, gyorsan, de mielőtt elérte volna, megállt a levegőben. Azt hiszem, kényszerítenie kellett magát, hogy a kezét csak végigvezesse a karomon, és végül újra a hátam aljára csúsztassa.
Szorosabban magához húzott, kicsit el is emelkedtem a földről, de ez egyáltalán nem zavarta. Még egy mély levegőt vett a nyakamnál, aztán kicsit elengedett, csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni, habár ez így is elég nehézkes volt.
- Sajnálom – mondta ki végül. A hangja rekedt volt.
- Mit? – Én elmosolyodtam, de Tomnak csak egy sóhajra futotta.
A kezei közé vette az arcom, egy óvatos szájrapuszit adott, csak azután szólalt meg.
- Ha most… Ha most nem állok meg, többet nem fog menni…
Közelebb bújtam hozzá és szinte a szájába suttogtam a szavakat:
- Nem akarom, hogy megállj.

Mikor alig egy óra múlva felébredtem, Tom kint állt az erkélyen, a hátán volt egy pléd és valakivel halkan telefonált.
- De Bill, nem érted. Ő volt az első … Nem, nem viccelek, komolyan az első olyan lány, akivel nem akartam lefeküdni.
Megijedtem.
- Nem, persze, hogy kívánom, basszus, mindjárt szétszakad a gatyám, de… Egyszerűen én csak azt szeretném, ha különleges lenne neki… Tudod, amikről te meséltél, gyertya meg ilyenek…
Kikeltem az ágyból, az erkélyajtó mögé sétáltam, és ott hallgattam tovább Tom kellemes, mély hangját.
- Kösz, én is büszke vagyok magamra… – morogta Tom. – Persze, hogy nem vagyok, te szerencsétlen! Szerinted akartam én valaha ilyen érzelgős kis palotapincsi lenni?! – Elvigyorodtam. – Tudom, Bill, tudom, hogy nem úgy gondoltad… Tudod, hogy rád soha nem haragudnék. Csak még… Még egy kicsit dühös vagyok magamra. Beszéltél ma anyával? Én tegnap és mondtam is neki, hogy jöhetne, mert már hiányzik… Igen, tudom, nem felejtettem el – mondta Tom sértődötten. – Megvettem már neki a karácsonyi ajándékot, már annyira látnám az arcán, hogy mit szól hozzá, remélem örülni fog neki. Ja, meg Andreasnak is, tuti, hogy be lesz tőle zsongva… – mondta Tom gyermekien, aztán hallgatott pár percig, gondolom Bill beszélt. – Oké, megyek, Belle lehet felébredt… Én is szeretlek, Öcsi. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled – suttogta még Tom a telefonba, aztán lerakta.
Kapcsoltam, rögtön sarkon fordultam, és visszaugrottam az ágyba, magamra húztam a takarót és még épp időben, mert Tom pont akkor fordult meg, mikor becsuktam a szemem.
Tom halkan lerakta az éjjeliszekrényre a telefonját, befeküdt mellém, hátulról átkarolt, és pár perccel később máris a nyakamba szuszogott.

Ellenben nekem már nem jött álom a szememre. Egyszerűen nem tudtam visszaaludni, egyfolytában csak Tom mondatai jártak a fejemben. Nem lehetek ilyen önző, nem várhatom el tőle, hogy mondjon le az életéről, elvégre a világon a legfontosabb neki Bill meg az anyukája meg a barátai… Mégis mihez kezdene nélkülük? De ami még fontosabb: ők mihez kezdenének Tom nélkül? Mindannyiuknak annyira fontos volt az életében, egyszerűen egy alappillér volt, főképp Billnek, és attól féltem, hogyha Tommal történne valami, Bill soha többé nem térne magához a döbbenetből és az önmarcangolásból. Mert akárki akármit mond nekem, Bill akkor is törékeny és érzékeny. És egészen bizonyos voltam abban, hogyha Tom egy nap nem ébredne fel, Bill rögtön magát kezdené hibáztatni, hogy ő miért nem figyelt rá jobban, hogy miért nem kérdezte meg, hogy segíthet-e. És nem csak Bill volt az, akitől nem akartam Tomot elszakítani. Az édesanyja, az a nő, akit a világon a legjobban szeretett és tisztelt, amiért felnevelte őket, amiért elviselte Billt és őt, mikor reggelente veszekedtek a műzlin vagy álmokat szövögettek 13 évesen a rocksztárlétről, amiért soha nem mondta neki azt, hogy nem érdemes álmodozni, hanem ehelyett még a legelvetemültebb és lehetetlenebb ötleteit is támogatta, amikről mindannyian tudták, hogy halálra vannak ítélve, és ők mégis hittek benne. Az a nő, aki megszülte őt, aki csak Billel és vele volt egy egész… Nem tehettem ezt meg. Nem beszélve arról a millió emberről, akik, habár nem ismerték Tomot, de szerették. Mindenben segítettek neki, amiben csak tudtak, velük együtt örültek, amikor nyertek egy díjat…
Egyszerűen csak nem lehettem ilyen önző.

Fel akartam állni az ágyból, csak ki, el Tom mellől, ki a szorításából, kirohanni a világból, mindent meg nem történtté tenni, vagy legalább felejteni, hogy mennyire jó lehetett volna minden, hogy mennyire szerethettük volna egymást… De ő nem akart elengedni. Annyira szorosan karolta át a derekam, mintha tudta volna, hogy az éjszaka majd megpróbálok megszökni.
De végül mégis csak sikerült.
Tom megadva magát, egy morgás kíséretében átfordult a másik oldalára, pontosabban a hasára és szétvetette a lábait. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, aztán inkább betakartam, mert féltem, hogy még a végén megfázik.
Kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár tejet, hátha az segít kicsit visszaaludni. Mikor már kivettem a megmelegített tejet a mikróból, fordítottam csak a tekintetem az étkező asztalra. Még mindig ott volt az a rengeteg papír, amikre alig pár órával ezelőtt néhány sort akartam firkantani Billnek.
A pohár kiesett a kezemből és hangos csörömpöléssel apró darabokra törött szét, a tej belőle szétfröccsent, de én csak akkor fordítottam le a fejem újra a tejpocsolyára, mikor realizáltam, hogy Tom a szomszéd szobában alszik és nagyon reméltem, hogy nem ébredt fel a zajra. Amilyen gyorsan és tanulva az előző üvegtöréses esetből (Tom tükre), óvatosan összeszedtem az apró szilánkokat, aztán feltöröltem a tejet a padlóról, majd egy óriási sóhaj után leültem az asztalhoz.
Hogy lehettem olyan ostoba, hogy Billnek akartam búcsúlevelet írni? Miközben itt van Tom? Tom, akit kedvelek, akiért képes lettem volna szinte bármit megtenni, akivel szinte többet foglalkoztam, mint Billel, holott ő volt a feladatom, aki törődik velem.
Szeretem őt?
Igen.
Ő szeret engem?
Gondolom.
Képes lenne lemondani az életéről, csak miattam?
Igen.
Én képes lennék lemondani az életemről, csak miatta?
Nem.
Abban a pillanatban zokogva borultam az asztalra.

„Kedves Tom!

Azt hiszem, sőt egészen biztos vagyok abban, hogy most rettentően haragszol rám. De kérlek, hadd magyarázzak meg neked mindent. Szeretlek, ezt tudnod kell, de nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy lemondjak az égi életről. Nagyon félek. Tudom, hogy te megtetted volna értem, meghaltál volna értem, ha egy szóval is megemlítem neked, hogy én nem vagyok rá képes. De én nem lehetek ilyen önző. Itt van neked Bill, a családod, a barátaid, nem hagyhatod őket itt. Én pedig nem is fogom soha elvárni Tőled, hogy hagyd őket el. Mert egyszerűen nem tudom megtenni.
Tudom, hogy most utálni fogsz, és jogosan is teszed, de hidd el, talán jobb lesz így mindkettőnknek. Tudom, hogy a lehető leggyávább lépés ez a levél tőlem, de egyszerűen képtelen lennék a szemedbe nézni, azok után, amit most teszek veled. Döntöttem, és az is benne van a dologban sajnos, hogy talán rosszul, de nem várhatjuk el egymástól, hogy feláldozza magát, a szeretteit, a saját életét a másikért. Ahogy én nem is teszem, cserébe én csak annyit kérnék Tőled, hogy ne ítélj el. Én nem tudnék Nélküle élni, tudom, azt fogod gondolni, hogy gyerekes és talán igazad is lesz, de akkor is mélyen meg vagyok győződve arról, hogy ez a legjobb mindkettőnknek.
Nagyon remélem, hogy egy nap majd találsz egy olyan lányt, akit legalább annyira, sőt, még jobban fogsz szeretni, mint engem.

A Te Belled”
 

Végül ezt a levelet hagytam ott neki, egyszerűen csak leraktam a telefonja mellé, adtam egy óvatos puszit az arcára, miré még álmában is aranyos mosolyra húzódott az ajka, aztán felvettem a kabátom és már a kilincsen volt a kezem, mikor álmatagon megszólalt mögöttem.
- Belle? Hova… – egy pillanat alatt megértett mindent, az álmosság rögtön eltűnt a szemeiből, csak düh és talán egy kis csalódottság maradt helyette. Egy pillanatra ránézett a levélre, de nekem pontosan elég volt ennyi idő arra, hogy a lehető leggyávább és legszánalmasabb lépést tegyem meg.
Fogtam magam, kifutottam a nappaliba és hazamentem.