Hasra fordult, belefúrta a fejét a párnába és megpróbált visszaaludni.
- Tom! – Rontott be ikertestvére a szobába, mire Tom, ahogy meghallotta saját nevét, hirtelen felemelte a fejét.
- Mi va’?
- Hát mivel holnap karácsony, megyünk fát venni, akarsz jönni? – Hadarta el gyorsan Bill, majd kedvesen nézett rá, és még egy mosolyt is erőltetett az arcára. Félt attól, hogy ikertestvére megint kiküldi őt a szobájából, hogy Tom majd megint egyedül akar lenni, hogy megint nem akar majd enni… Mint ahogy az utóbbi két hétben tette.
- Nem megyek, Bill – visszahajtotta fejét a párnára, jelezve, hogy számára itt vége a beszélgetésnek.
- De… Oké – mondta végül halkan Bill, és kiment a szobából.
 

Arra ébredtem fel, hogy sírok. Már meg sem lepődtem, elvégre az utóbbi két hétben folyton erre keltem. Alig kaptam levegőt, a szemeim már fájtak a sok sírástól, és mivel aludni sem tudtam, ezért rettentő fáradt voltam. De nem érdekelt, inkább voltam álmos, minthogy becsukjam a szemem, és abban a pillanatban megjelenjen előttem az arca… Vagy ami még rosszabb, hogy már megint vele álmodjak.
- Isabelle – lépett be valaki a szobámba, és halkan becsukta maga után az ajtót. Felsikoltottam, aztán mikor észrevettem, hogy Ő az, kicsit megnyugodtam.
- Hát te? – Csúszott ki a számon a mondat, és gyorsan elvettem egy zsepit az asztalról, hogy elrejtsem a könnyeim. Felesleges volt, már amúgyis látta őket, és igazából meg sem próbált úgy tenni, mintha ez a kis színjáték nélkül nem lenne előtte nyilvánvaló. Úgy is minden éjszaka hallotta. – Úgy értem… – Amint felfogtam, hogy mit mondtam, szabadkozni kezdtem.
- Semmi baj, Isabelle – mosolyodott el elnézően, mire az én arcomon is megjelent egy halvány mosoly. – Tudod, arra gondoltam, hogy talán… Nem megyünk ki sétálni? – Nézett rám kicsit zavartan.
Kinéztem az ablakon, még mindig sötét volt.
- Megnézhetnénk a Napfelkeltét. 32 perc múlva lesz látható… – motyogta, mire elmosolyodtam. Meg is lepődtem volna, ha nem tudja…
- Menjünk – felpattantam az ágyról, felvettem egy pulcsifélét, és követtem őt ki, a kedvenc rétünkre.
Gyönyörű volt. A narancssárga és piros ég, ahogy látod az aranysárga, tündöklő napkorongot, szinte érzed, ahogy minden felébred, ahogy minden élni kezd… Máskor egészen biztosan odáig lettem volna a gyönyörtől.
- Miért nem szerethetnek belénk? – Kérdeztem meg hirtelen, mire Ő, mintha meg sem lepődött volna a kérdésemen, először egy hosszat sóhajtott, halkan és lassan, csak aztán emelte rám a tekintetét. Olyan volt, mint egy megtört öregember.  Legalábbis én most láttam Őt ilyennek először. Meghajlott derékkal állt, a felkelő nap fényében szőke haja már-már ősznek tűnt, olyan világos volt, aztán még egy fáradt mosoly is megjelent az ajkain. Halkan szólalt meg, és én csak arra tudtam gondolni, hogy hogy lehet valaki ennyire bölcs.
- Isabelle, azon kívül, amit már elmondtam egyszer… Szerinted hogy érezné magát, ha végre talál egy lányt, ha végre ott van a tökéletes lány, és annak ellenére, hogy soha sem vallotta be magának, de a szíve mélyén nagyon vágyott rá, most végre megkaphatná; aztán hirtelen eltűnik.
Nem volt több kérdésem.
 

Tom Kaulitz életében először keservesen zokogott. Elvesztette őt, azt a lányt, aki segíthetett volna neki, aki miatt képes lett volna megváltozni. Újra és újra mély levegőt vett, még mindig érezte a lány illatát a párnáján, azt a finom, édeskés, narancsos illatot, ami olyan kellemesen bizsergetette őt. Maga előtt látta azokat a gyönyörűen ívelt, cseresznyepiros ajkakat, amik mindig mosolyogtak, vagy ha Tom csak a lány kezeit fogta meg, abban a pillanatban megremegtek, szinte csak arra vártak, hogy Tom ajkai finoman kóstolgassák…
Tom megborzongott és kinyitotta a szemeit. Kifújta az orrát, és elvette az éjjeli szekrényen fekvő kis tükröt, hogy megnézhesse magát.
- Szedd már össze magad, te szerencsétlen – mondogatta magának.
Már nem sírt, és igazából nem is tudta eldönteni, hogy szomorúság van-e benne nagyobb részben vagy düh. Elvégre itt hagyta őt, csak úgy, képes lett volna elmenni, köszönés nélkül, úgy, hogy csak egy levelet hagyott neki. Tom hallotta, ahogy testvére becsukja maga után a szobája ajtaját.
Egy pillanat alatt felkelt az ágyról, felvette a pulcsiját a földről, és miközben belebújt, kinyitotta az ajtót.
- Bill! – Az említett arca egy pillanat alatt felragyogott, ahogy meghallotta testvére hangját. Hátrafordult és mosolyogva nézett Tomra. – Elmehetek veletek?
- Hát persze – nevetett fel, karon ragadta, és el sem engedte őt addig, amíg a kocsiig értek, nehogy Tom meggondolja magát.
- Tom is jön? – Lepődött meg Rosalie, aztán elmosolyodott és egy apró puszit Bill ajkaira. – Hogy sikerült őt rávenned?
- Nem beszéltem őt rá – mondta elgondolkozva Bill. – Mindegy, valamiért így döntött, a lényeg, hogy végre nem a szobájában gubbaszt, totál egyedül. Két hete hozzá sem lehet szólni, fogalmam sincs, mi van vele… – végül csak megrázta a fejét és beült a kocsiba.
 
 
Mona mellett ültem, az ő másik oldalán pedig Chris. Mona csacsogott valamiről, de azt hiszem, egyikünk sem figyelt rá. Én azért nem, mert folyton Tomon járt az agyam, azon, hogy vajon most éppen mit csinál, hogy vajon örökre megharagudott-e rám, hogy fogunk-e még valaha találkozni…
- Isabelle?
- Mi, tessék? – Felkaptam a fejem a nevem hallatán, és észrevettem, hogy Mona kíváncsian néz rám, mintha várná valamire a válaszom.
- Éppen azt kérdeztem, hogy milyen volt a Földön – mondta nevetve, és megrázta a fejét. – Lassan két hete itt vagy, és még semmit sem meséltél. – Talán mert ott van melletted az a minden lében kanál barátod, aki előtt nem tervezem, hogy kitárgyalom a szerelmi életem…
- Tényleg – mondtam végül, mintha csak most tűnt volna fel, aztán jelentőségteljesen Chris felé sandítottam.
Mona vette az adást, és Chris felé fordult, aki, mint mondtam, szintén nem Monara figyelt éppenséggel.
- Chris, nem mondanád meg Gabrielnek, hogy a holnapi karácsonyi bálra több aranygömb kell? – Mosolygott Mona.
- Tudod, hogy utálom őt… – mondta felháborodva, mire Mona kicsit közelebb hajolt hozzá. Én nem akarom ezt látni! (És nem Tom miatt, csak úgy simán az, hogy Mona, aki a legjobb barátnőm, meg Chris…) Chris, ahogy észrevette, hogy Mona közelebb húzódott hozzá, nyelt egyet.
- Légyszi – búgta Mona Chris fülébe.
- Na jó – adta meg magát végül Chris, leugrott a téglakerítésről, ahol eddig mindhárman ültünk, és ahogy visszafordult felénk, megcsillant a napfény barna haján. – De ezért még sokkal jössz nekem – vigyorgott félreérthetetlenül Monara, akinek erre csak két kis rózsaszín foltocska jelent meg arcán; de a mosoly, amit Chris felé dobott… Na, az egyáltalán nem volt szégyenlős!
Azt hiszem, ha néha megengedném magamnak, hogy csúnyán beszéljek… vagy most csak simán itt lenne Tom, akkor valami ilyesmit mondana: „Valakinek nagyon eseménydús éjszakája lesz.” – csak egy kicsit vulgárisabban fejezné ki magát.
Chris, anélkül, hogy megcsókolta volna Monat, elment a bálterem irányába.
- Mikor fogjátok felvállalni? – Kérdeztem gyorsan Monat, mielőtt még ideje lett volna magához térnie a révületből és abból a szerelmes mámorból, ami az utóbbi napokban jellemezte, és ami miatt mostanában hozzá sem lehetett szólni és nem mellesleg, egyedül találni sem, ugyanis folyton együtt voltak Chrissel. – Mellesleg, nem mintha nem tudná már mindenki…
- Ne terelj – fordult felém hirtelen. Ó, jajj…
- Nem terelek – mondtam egy óriási mosollyal az arcomon, és kissé furán is néztem rá. Próbáltam vele elhitetni, hogy ő hiszi rosszul és nincs is miről terelni a témát.
- Ja, persze, én meg nem vagyok szerelmes Chrisbe – mondta hirtelen vigyorogva, de aztán még egy mosoly sem maradt az arcán, ahogy hirtelen észrevette, hogy mit mondott.
- Szerelmes vagy Chrisbe? – Néztem rá felhúzott szemöldökkel, de ellenben Monaval, az én arcomról nem lehetett letörölni a vigyort.
- Hát… Nem. Igen. Nem tudom – mondta hadarva és teljesen összezavarodva, meg kétségbeesetten, mire felnevettem.
- Tudod, ez a zavartság a tökéletes jele – mondtam vigyorogva, és még jobban nevetni kezdtem. Én annyira, de annyira örültem annak, hogy Mona boldog!
- Fejezd már be! – Kiáltott fel Mona mosolyogva fél perc múlva, mikor már többen is minket néztek, úgy nevettem.
Mint valami őrült – talán most múlt volna el minden? Talán végre újra tudok önfeledten nevetni?
Mona a vállamba ütött, hogy végre magamhoz térjek, de én, mivel nevettem, nem voltam éppen az egyensúlyom tudatában, úgyhogy úgy indultam meg hátra, a bokrok felé, hogy szép volt nézni. Mona hirtelen utánam kapott, és még éppen elkapta a karom, de már csak annyit tudtunk elérni, hogy mindketten hátraestünk.
- Ez fájt – szólalt meg Mona, mikor mindketten kinyitottuk a szemünket két másodperc múlva. Egyszerre kezdtünk nevetni, de úgy, hogy azt hiszem, a közelben lévők egészen biztosan azt hitték, hogy valami tévedés történt, és mi nem is vagyunk angyalok.
Mona hátranyúlt, és megtámaszkodott a karjain. Követtem a példáját, egészen kellemes volt a bokrokban feküdni. Mona becsukta a szemeit és kicsit feljebb emelte az arcát, hogy a nap jobban érje, majd egy picit a lábait is megmozdította, amik még mindig a kerítésen pihentek, az enyémek mellett.
- Na, mesélsz? – Kérdezte, majd az arcát is felém fordította, egy mosoly kíséretében.
- Persze…
 

- Szerintetek ez jó lesz? – Nézett kérdőn Bill a többiekre.
- Aha – Rosalie közelebb lépett Billhez, és hozzábújt.
- Fázol? – Átkarolta a vállát és kicsit megdörzsölte.
- Egy picit. Tom, hogy tetszik? – Kérdezte.
- Mi? – Tom hirtelen rájuk pillantott, de aztán újra más irányba nézett. – Szerintem is jó lesz…
Rosalie és Bill követte Tom tekintetét. Szőke, kék szemű, nagy mellű, télen miniszoknyában.
- Hát, Tom stílusa – mondta végül Bill egy vállrándítás mellett, majd újra a fára nézett. – Mellesleg szerintem ő nem is a fáról beszélt – motyogta. – Nem baj, szerintem szép vagy…
Rosalie felnevetett.
- Tom, menj már oda, rád mosolyog – mondta, és még egy picit meg is lökte a nő irányába.
- Én… – kezdett volna szabadkozni, de mikor észrevette Bill és Rosalie megkövült tekintetét, hirtelen macsós stílusra váltott és megszólalt: – Ja, én vagyok Tom Kaulitz, megyek és megdugom hátul – fejével a bódék felé bökött, majd egy kaján vigyorra húzódott a szája.
A másik kettő arcára fintor ült ki, de inkább semmit nem szóltak; Tom pedig elindult a lány felé.
- Hello – a lány, ahogy meghallotta a mély hangot a háta mögött, mosolyogva megfordult és megszólalt:
- Segíthetek?
Te jó ég, de nyávog, mennyivel jobb volt… – Tom hirtelen és alig észrevehetően megrázta a fejét és kényszerítette magát, hogy az előtte álló lányra koncentráljon.
- Az attól függ – mondta végül egy pimasz vigyor kíséretében.

A lány betolta őt az ajtón, Tom becsapta és abban a pillanatban az ajtónak is lökte a lányt. Még a nevét sem tudta, hogy hány éves, de nem is érdekelte. Ott volt a karjaiban a felejtés kulcsa, aki, még ha versenybe sem szállhatott volna az angyallal, akit annyira szeretett, most jó volt. Nem foglalkozott Belle-lel, azzal a selymes hajzuhataggal, a hamvas bőrrel, a kicsi, de pont tenyérbe illő mellekkel… Kicsit megrázta a fejét, egy picit elhajolt a lánytól, akinek erre csodálkozóan nyíltak ki a szemei, abban a pillanatban, ahogy megérezte Tom ajkainak a hiányát.
Tom egy pillanatig még nézte őt, nem volt fényes haj, amibe olyan szívesen túrt bele, folyton-folyvást remegést kiválta az angyalból… Nem, most még ez a szépen ápolt barna, hullámos haj is drótszerűnek és idegesítően göndörnek hatott. A bőrt, ami igazából gyönyűren csillogott, és sima volt, most érdesnek és színtelennek találta. Mintha a lánynak túl nagy kezei is lennének, nem pedig azok az aprók, amiket Tom annyira szeretett, amint bebarangolják a testét… Az emlékek felidézése közben érezte, ahogy férfiassága kezd megmerevedni.
- Mi az? – Nézett kérdőn Tomra a lány, aki erre egy pillanatra azt hitte, hogy arra a növekvő testrészére gondol, és majd kineveti őt, amiért egy csóktól feláll neki. De a lány arcán nem volt mosoly, amiből Tom arra következtetett, hogy azért kérdezi, mert a csók közben elhajolt tőle.
Tom lassan megrázta a fejét, egy mosolyt erőltetett az arcára és két keze közé fogta a lány arcát.
- Gyönyörű vagy – megcsókolta a lányt, és kezei a lány kezeit keresték. Amint megtalálta, az apró kezeket (igaz, Tomnak úgy tűnt, mintha még a saját kezeinél is nagyobbak lennének), a mellkasára vezette. A lány vette a célzást, simogatni kezdte, egyre lejjebb, miközben csókolgatni kezdte a nyakát. Máskor… Inkább régebben ezt egészen biztosan élvezte volna, sőt!
De most csak annyi ereje maradt, miután a lány elmosolyodott, ahogy megérezte Tom férfiasságát, hogy elhitesse a lánnyal, hogy mindezt ő váltotta ki belőle, nem pedig az az egy emlékkép, ami egész végig a szemei előtt lebegett.

Pár óra múlva, mikor hazafelé sétált, ahogy meglátta a tornyokat, érdekes ötlete támadt. Belökte a tölgyfa ajtót, ami hangos nyikorgással tárult ki, felfedve Tom előtt a régi templom belsejét. Meglátta az ajtó mellett felállított jászolt, a szenteltvizes edénykét, a kiragasztott figyelmeztető papírt, hogy kapcsolják ki a telefonokat. Gondolt egyet, mutató és középső ujját megmártotta a vízben, majd megérintette vele először homlokát, majd mellkasát, végül pedig két vállát, és elsuttogott egy Áment, majd csak ezután lépett be az üvegajtón.
Kellemes meleg járta át a testét, ahogy a meleg templomterembe lépett a kinti, fagyos hidegből. Körülnézett, csak három ember ült bent, a legtávolabb egymástól. Egy idősebb hölgy a terem közepén, a jobb oldali sorban az imazsámolyon térdepelt, kezeit fenntartva a pad tetején imádkozott. Egy hajléktalan férfi a terem végében foglalt helyet, a bal oldalon, a padon ült félrebillentett fejjel, és csukva volt a szeme. Talán aludt. Tom elmosolyodott és egy kis papírpénzt tett az öreg elé, elvégre karácsony van… Hiszen neki is milyen jól esett belépni a melegbe, miközben neki van otthona. És ennek a szegény embernek? Neki nincsen hova mennie, egyedül fogja ünnepelni a karácsonyt, kint, a hidegben. A harmadik ember majdnem az öregasszonnyal egy sorban ült, talán egy kicsit hátrébb, de a bal oldalon. Ahogy Tom ilyen távolságból ki tudta venni, a Bibliát olvasta és közben néha-néha felsóhajtott, vagy felnézett az aranyozott Jézus szoborra.
Tomnak, ahogy meglátta a szentélyt, eszébe jutott, mit tanult még hat évesen, mikor utoljára járt templomban, az első áldozásakor. Bal lábával kicsit hátrébb lépett, félig behajlította a térdeit és újra megismételte az előbbi műveletet, csak most szentelt víz nélkül. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy miért nem volt évek óta templomban: félt attól, hogy amint belép, valamiféle felső erő rögtön kidobja őt, mondván, hogy neki nincs itt keresnivalója, elvégre… Nem éppen viselkedett hithű keresztényként… Meg amúgy sem hitt eddig semmi olyanban, aki irányított volna mindent, vagy bármi… Eddig.
Lassan felállt, és elindult a sorok között. Leült a legelső sorba, majd elgondolkozott. És most? Mi jön? Most majd jön valami pap és meghallgatja? Vagy neki egyedül kell beszélnie? Egyedül, csak úgy magában, mintha őrült lenne? És akkor milyen hangosan kell beszélnie? Halkan? De akkor talán meg sem hallja, hiszen hányan lehetnek most a világon, akik szintén kétségbeesetten próbálnak kapcsolatot teremteni Vele, akik Tőle remélik a segítséget, vagy akár csak egy jelet? Nem, akkor biztosan hangosan kell beszélnie. De hát itt senki nem hangoskodik. Óvatosan hátranézett, az öregasszonyra, hogy megnézze, ő mit csinál, mert úgy tűnt, ő az egyetlen, aki valóban imádkozik. Talán megkérdezhetné tőle. De nem, milyen hülyének nézné már őt! Ahogy hátra fordította a fejét, hogy megfigyelje kicsit az asszonyt, hogy hogyan is kell csinálni, észrevette, hogy az öreg nő őt nézi tágranyílt szemekkel, kíváncsian. Azonnal előre rántotta a fejét, és újból az oltárt kezdte figyelni, és próbálta kizárni azt az érzést, mintha mindenki őt nézné, pedig pontosan tudta, hogy csak egy ember nézi…
Vagy talán kettő? Ha most megszólalna, meghallaná? De akkor halkan, nem? De nem fog vajon beleolvadni abba a sok millió hangba, ami mind Vele akar beszélni?
Végül megunta az egészet, letérdelt az imazsámolyra és összekulcsolta a kezeit maga előtt. Elvégre biztosan meg fogja őt hallani, ha más nem, hát azért, mert mégis csak egy angyalról van szó.
Most már csak egy kérdés maradt: mit mondjon neki? Mit mondhat? Mégsem kezdhet el itt üvöltözni, hiába tette volna azt legszívesebben. Miért nem mondta Ő Belle-nek, hogy jöjjön vissza? Hogy neki itt a helye? Ő, Tom mellett? Vagy talán… Nem, az ki van zárva, egészen biztosan itt kellene lennie. Ha nem lett volna olyan önző és gyáva. Mert úgy látszik, az angyalok sem tökéletesek.
Tom felsóhajtott és végül csak egy mondat hagyta el az ajkait:
- Kérlek, ha hallasz… Add őt vissza nekem – suttogta elhalóan.