December 24-e, reggel hét óra. Mona keltett fel azzal, hogy hat éves kislányokat megszégyenítő lelkesedéssel ugrált be hozzám, tapsikolva és azt ordítozva, hogy „Karácsony van! Karácsony van!”. Szörnyű volt. A Mona mögött kullogó Chrissel váltottunk egy sokatmondó pillantást. Na jó, az én tekintetemben még az álmosság és a Mona felé irányuló düh is volt, amiért felébresztett, de aztán utóbbit egy, az említettől érkező arcra puszi el is felejtette, aztán végül csak nevettem rajta, olyan aranyos volt, hogy ennyire örült, míg végül már én is, amint eléggé felébredtem, vele együtt ugráltam az ágyon, nagyokat nevetve. Chris pedig lemondóan sóhajtott egyet, majd egy lenéző pillantást vetett felém, és kiment a szobából.
- Juhúúú – kiáltotta Mona, és felugrott, majd egy pillanat alatt elterült az ágyon, a párnák közé vetve magát, majd kiszedve egyet maga alól, a feje alá rakta, hogy kényelmesebben tudjon feküdni. Lehúzott maga mellé, és magához karolt a vállamnál fogva. – Olyan boldog vagyok… – suttogta.
Nem kerülte el a figyelmem a hangjában bújkáló álmosság, amit ő próbált leplezni (meg az ásítást is – persze mondanom sem kell, hogy egyik sem igazán sikerült neki).
- Chris? – Néztem rá egy érdeklődő mosollyal, és felkönyököltem.
Két rózsaszín folttal az arcán bólintott.
- Tegnap este… – elhallgatott és láttam, ahogy kiszárad a szája. Hallottam, ahogy jobban kezd dobogni a szíve. – Tegnap este azt mondta, hogy szeret – hadarta. – Ő mondta ki először, érted? – Hirtelen ő is felemelkedett, annyira, hogy a szemembe tudjon nézni, és olyan boldog mosoly jelent meg az arcán, amit nem hittem, hogy valaha látni fogok egy angyalon. – Én annyira, de annyira boldog vagyok… – suttogta mámorosan, mint aki túl sok bort ivott, de tudtam, hogy most a szerelem bódította el őt ennyire.
Annyira tökéletes volt minden.
Majdnem minden.

Pár perc múlva én a plafont néztem, és próbáltam nem észrevenni Mona fürkésző pillantását. Percek óta csak bámult, tudtam, hogy valamit kérdezni akar, de eszem ágában sem volt megkönnyíteni a dolgát, és ránézni, mert tudtam, hogy mi lenne a téma – Mona azonban pár másodperc alatt feladta.
- Nem hiányzik? – Törte meg a csöndet, és végül elérte, hogy ránézzek.
Persze úgy tettem, mintha fogalmam sem volna arról, hogy miről beszél.
- Ki?
- Isabelle, ne csináld ezt! – Szólt rám, aztán az oldalára fordult, hogy teljesen rám tudjon nézni. – Tudod jól, hogy kiről beszélek!
- Nem tudom.
Fogalmam sincs hogyan értem el végül, hogy Mona feladja. Talán olyan hihetőre sikerült volna a hazugságom, hogy elhitte? Monat ismerve, biztosan nem. Akkor talán csak megsajnált, annyira szánalmas látványt nyújthattam, miközben hazudok a legjobb barátnőmnek, és közben én is próbálom elhinni, amit mondok. Mindenesetre a végére békén hagyott, és csak egy puszit nyomott az arcomra, egy lemondó sóhaj után, aztán felállt az ágyról és kiment – gondolom megkeresni Christ.
 
 
Nagy nevetés ütötte meg a fülét. Egyre közelebbről. Ezek szerint nem álmodik.
Rosalie nevetve futott be a nappaliba, utána Bill, aki pont a szoba közepén kapta őt el, aztán magához húzta és mindketten még jobban nevetni kezdtek, de mielőtt Bill megcsókolhatta volna Rosaliet, észrevette Tomot.
- Hát te? – Csúszott ki belőle a kérdés meglepetten.
- Itt lakom – a kérdezett álmosan megdörzsölte a szemét, majd felült, így lecsúszott róla a pléd.
- A kanapén aludtál, Tom? – Kérdezte Rosalie egy elfojtott mosollyal.
Tom körülnézett.
- Ezek szerint igen.
Bill újra nevetésben tört ki.
- És ha szabad tudnom, miért? Már megint azt hitted, hogy gonosz manók vannak az ágyad alatt? – Nyilvánvaló volt, hogy Bill nagyon jól szórakozik a saját viccén, Rosalie is vigyorogni kezdett, de Tom nem értékelte túlzottan ikertestvére humorát.
- Ezerszer elmondtam már neked, hogy nem képzelődtem.
- Hát persze – Bill ráhagyva Tomra a dolgot, Rosalie felé fordult. – Nyolc évesen azt mondta anyának, hogy azért nem takarította már ki a szobáját egy hónapja, mert valami manók laknak az ágya alatt és ők csinálják a koszt – Bill még eszelősebb vigyorgásba kezdett, és újra Tomra nézett -, persze igazából csak félt bemenni a szobájába.
- Nagyon vicces – morogta Tom, aztán visszadőlt a kanapéra és a fejére húzta a plédet.
- Hol voltál tegnap este annyi ideig? – Hallotta meg Bill hangját fél perc múlva, majd ikre felemelte a plédet az arcáról, így Tom hunyorogni kezdett, a hirtelen jött fény miatt.
- Valami csajnál – elmosolyodott, és megnyalta az ajkait.
Kellemes érzés lett úrrá rajta, ha arra gondolt, hogy akár még ma is felhívhatja a lányt, úgy sem veszi észre, ha nem rá gondol szex közben…
- Annyi ideig?
- Utána még elmentem valahova – elhallgatott, ahogy észrevette, hogy hol is van. Billel, a kanapén, és elszólta magát. Bill kérdő tekintettel meredt rá, aztán leült az üveg asztalra, jelezve, hogy már nincs menekülés, Tomnak muszáj lesz elmondania, hogy mit csinált. – Templomban voltam – bökte ki végül.
Billből kitört a röhögés, de amint észrevette, hogy Tom kissé felhúzott szemöldökkel néz rá, lecsillapította magát.
- Te? És nem dobott ki a pap abban a pillanatban, amint beléptél? – Kérdezte elfojtott nevetéssel a hangjában.
- Nem – egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, aztán halkan megköszönte Rosalienak a kávét, amit a lány időközben a kezébe adott.
- És miért voltál ott? – Kérdezte Bill, és az ölébe húzta Rosaliet.
Tom szíve összeszorult, ahogy a boldog párocskára nézett, és ő igazán örült annak, hogy ikre végre boldog és szerelmes, egyszerűen még sem tudott még csak egy mosolyt sem magára erőltetni.
- Nem mindegy? – Vágta oda Billnek bunkón, felállt a kanapéról, és kivágtatott a szobából. Pár másodperc múlva hangos ajtócsapódás jelezte, hogy felért a szobájába.
- Azt hittem, elmúlt – nézett Rosaliera Bill kétségbeesetten. – Azt hittem, végre nem utál… Tököm se tudja miért – szomorúan a lány vállára hajtotta a fejét.
 
 
Rettentően hiányzott. Nem mertem bevallani Monanak, de magam előtt már nem tudtam és nem is mertem tagadni. Legszívesebben visszaforgattam volna az időt, hogy meg se ismerjem őt, hogy akkor ne legyek gyáva, hogy ne szeressem őt meg, hogy ne hagyjam őt cserben. Marcangoltam magam, fogalmam sem volt arról, hogy jól döntöttem-e, de egyre jobban erősödött bennem az érzés, hogy nem, hogy óriási hibát követtem el, a legnagyobbat az életemben.
Tudtam, hogy Ő meghallgatna, de már az sem segített. Ő sem tehetett semmit értem, vagy értünk. Van még egyáltalán olyan, hogy értünk? Vajon ő már elfelejtett? Vagy még mindig ugyanúgy érez, mint én? Vajon még mindig ugyanúgy akar, mint én őt? Szenvedélyesen? Vajon minden percben ő is csak rám tud gondolni?
Mert én csak rá tudok. Arra az önző, sokszor gyerekes, faragatlan, macsó srácra, akitől mégis annyi kedvességet kaptam, aki éjszakáként régi önmagát meghazudtoló féltéssel ölelt magához, aki reggelente olyan apró kis puszival ébresztett, hogy beleborzongtam, aki, mikor butaságot kérdeztem, csak megcirógatta az arcom, ahelyett, hogy kinevetett volna.
Aki szeretett.
És akit viszont szerettem.
Visszakaphatom őt még valaha?

Egy órával később, mikor felálltam a reggeliző asztaltól, hogy a szobámba induljak, Ő állt meg előttem.
- Beszélnünk kell – mondta ellentmondást nem tűrően.
Megrémisztett. Az arcomra ijedtség ült ki, még soha nem hallottam Őt így beszélni. Nem csak velem nem, hanem senkivel. Azonnal a legrosszabb jutott az eszembe: hogy vele történt valami. Valami, amiről én tehetek, amit megakadályozhattam volna, ami ellen tehettem volna valamit.
Benyitott a szobájába, és rámutatott a kanapéra, hogy üljek le. Még jobban félni kezdtem, hogy mi történhetett.
- Isabelle, beszélnünk kell – mondta halkan, bort töltött magának egy kristálypohárba, majd kecsesen helyet foglalt mellettem.
- Miről? – Kérdeztem érdeklődően, mint aki semmit sem sejt, és valóban reménykedtem abban, hogy tévedek, és csak valami butaságról szeretne velem beszélni; de a hangom megremegett.
Türelmesen felvonta a szemöldökét.
- Ugye tudod, hogy miért vagy itt? – Nézett rám, és anélkül, hogy levette volna rólam a szemét, kortyolt egyet a vörös italból.
- Nem – hogy nyomatékosítam a szavaim, a fejem is megráztam, de nem tudtam őt becsapni.
Elnézően elmosolyodott, kissé megingatta a fejét, jelezve, hogy teljesen felesleges hazudnom, majd lassan hátranyújtotta a kezét, melyben a pohár volt, lerakta az asztalra, lecsúsztatta róla hosszú ujjait, végül pedig óvatosan előrehúzta a kezét, és megcirógatta az arcom.
- Isabelle – mondta halkan, de erélyesen.
Tudtam, hogy elvesztem.
- Igen? – Kérdeztem könnyes szemekkel.
- Szükséged van arra a fiúra.

Mona az aranygömböket fűzte fel a fára, mikor Chris hátulról átölelte és egy apró csókot nyomott a nyakára.
- Chris, ne most – mosolyodott el Mona halványan, majd lelépett a létra legalsó fokáról, és szembefordult Chrissel.
- Nincs itt senki – búgta Chris, és egy újabb csókért hajolt, de Mona elhúzta a fejét.
- Ne – tolta el Christ.
- Isabelle?
- Aggódom érte, ennyi. Olyan, mint egy élőhalott.

- Tessék? – Kérdeztem vissza abban a pillanatban, amint eljutott az agyamig, hogy mit mondott.
- Szükséged van arra a fiúra – ismételte meg mindenféle visszakozás nélkül.
Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam hinni a saját fülemnek, hogy ezt Ő mondja.
Elhúzta a kezét az arcomtól, a sajátjához emelte, és levette az aranykeretes szemüvegét. Egy pillanatra behunyta a szemét, én pedig kihasználva az alkalmat, felálltam a kanapéról és az ablakhoz sétáltam.
Utólag belegondolva, gyenge és szánalmas próbálkozás volt arra, hogy elrejtsem a könnyeim Előle.

Teljesen elvesztem, nélküle olyan semminek éreztem magam. Mintha hiányozna egy részem. Gyerekes és talán még szánalmas is, de abban a pillanatban így éreztem. Képtelen voltam nélküle aludni, enni, lélegezni, érezni akármit. Ott volt Mona meg Chris és Ő is, de nekem Tom kellett.
Ahogy először mondtam ki magamban a nevét, újabb sírógörcs jött rám. Zokogva borultam le az ágyamra, csak fél óra múlva kezdtem lenyugodni, mikor meghallottam, hogy kopognak az ajtón. Lassan felálltam az ágyról, és kinyitottam az ajtót. Mona volt az, egy gyönyörű ezüstszínű ruhát hozott, hogy öltözzek, és együtt menjünk az Ajándékozási Bálra. Elmondta, hogy kicsit összevesztek Chrissel emiatt, mert úgy volt, hogy ma este vállalják fel először a kapcsolatukat, azzal, hogy kézenfogva érkeznek a bálra, de végül Chris megértette, hogy nekem most szükségem van Monara. Persze én mondtam Monanak, hogy nagyon aranyos tőle ez, meg az is, hogy ápolgatja a lelkem, de igazán nem kellett volna megtennie – persze csak finoman mondtam, nehogy miután lemondta miattam a nagy leleplezést, még úgy is tűnjön, hogy nem vagyok hálás érte. Mert az voltam, csak most valahogy nem tudtam kimutatni.
Meg amúgy sem volt kedvem ünnepelni.

Egy óra múlva elmélázva figyeltem Monat és Christ, amint leülnek a mellettem álló két székre, Chris kihúzza a széket Monanak, és miután leültek mindketten, egy apró csókot váltanak. Valóban nagyon pici volt, de egy pillanatra mégis megfagyott a színpompás teremben a levegő. Mellettem Ő elmosolyodott, és ezzel mintha mindenki felszabadultabbá vált volna.
Ez mindig is furcsa volt számomra. Vajon miért tartanak Tőle annyira? Hiszen Ő annyira kedves és megértő.
- Kedves Barátaim! – Csak ennyit hallottam abból, amit Ő mondott.
Nem mintha akkora hangzavar lett volna, épp ellenkezőleg, még egy légy sem zümmögött a teremben; de én csak Monat és Christ néztem a szemem sarkából – pontosabban az összekulcsolt kezüket.
És nagyon fájt.

Pompás volt a vacsora, mint mindig, gyönyörű volt a terem, a két héttel ezelőtti Bálhoz képest még szemet kápráztatóbb, még vakítóbb, még fenségesebb.
Pillangók repkedtek körülöttünk, színesek, ezermintájúak, akármennyit megfoghattam volna közülük, biztosan nem találtam volna kettő egyformát. A fenyőfák roskadoztak a sok száz fénylő aranygömbtől, volt köztük egészen apró, diónyi méretű, és akkora is, mint egy jól megtermett sárgadinnye. Arany égősorok voltak körbefuttatva a teremben, a fákon, a falon, még az oszlopokon is. Az asztalokon tündöklő gyertyák voltak, több ezer, olyan halvány és áttetsző gyertyák, mintha üvegből lettek volna, úgy tűnt, mintha a láng csak lebegne az asztal felett. Bent a tánctéren mindenki táncolt, hangos, csilingelő nevetések zaja töltötte be a termet, néha-néha belecsendült két pohár koccanása is, Ő maga is éppen két boros pohárral egyensúlyozott felém, miközben meg-megállították, hogy beszélgessenek Vele. Mikor végre elért hozzám, az egyik poharat átnyújtotta nekem, majd miután koccintottunk, belekortyolt a sajátjába. Valamit kérdezett a bálról, én jól nevelten bólogattam, de igazából azóta sem tudom, hogy mire helyeseltem.
Csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne lássák a lassan csorgadozó könnyeket az arcomon.

Negyed óra alig telt el, mikor Ő már valaki mással beszélgetett, de én még mindig ugyanott álltam. Egyre jobban feladtam, egyre jobban erősödött bennem az érzés, hogy őt akarom, hogy ő kell nekem, bármi áron.
Monat kezdtem keresni a tekintetemmel, hátha ő tud nekem segíteni, és rábeszél a maradásra, de Chrissel táncolt, összebújva, közben nevetgéltek, és nem csak én, hanem szinte mindenki irigykedve nézte őket a teremben.
Egy pillanat múlva ránéztem, mire Ő csak egy aprót bólintott, majd újra a beszélgető partnere felé fordult.

Abban a pillanatban kivágtam az ajtót, kirohantam a kertbe, el a szobámba. Ott mindent összepakoltam, felvettem a kabátom és a cipőm, amit még annak idején Billtől kaptam, a hógömböt az asztalamról a zsebembe süllyesztettem, és újra rohanni kezdtem a bálterem felé.
Amint odaértem a kis kertbe, nem lepődtem meg. Ezer szentjánosbogár között, amik apró fényforrásként szolgáltak, már kinnt állt Ő is, Mona is, sőt még Chris is. Utóbbiról igazából nem tudtam, hogy azért volt-e kint, mert valóban hiányozni fogok-e neki, vagy csak Monat akarta támogatni, de abban a pillanatban nem is érdekelt.
Mona mélyet szipogott, mire én csak megöleltem.
- Biztos? – Nézett rám Ő elhomályosult tekintettel.
- Ne tedd meg! – Kiáltott fel Mona, de nem nekem címezte a szavakat, hanem Neki. – Biztosan van valami megoldás. Kell lennie valaminek. Nem ölheted őt meg! Egyszerűen csak ingázzon a két világ között! Tom úgy is tudja!
Ő csak lemondóan sóhajtott, mindhárman tudtuk, sőt Mona is, hogy ez egyszerűen nem lehetséges.
- Mona, te is tudod, hogy az embereknek feltűnne, hogy nem öregszik. Tizennyolc éves korára egy angyal fejlődése leáll. És az utazás egyébként is kimerít Titeket – mélyet sóhajtott. – Isabelle, biztosan jól döntöttél?
- Nem – ráztam meg a fejem mosolyogva. – De szükségem van Tomra.
Hosszan megöleltem Monat, nem akart elengedni, de aztán Ő kedvesen lefejtette a kezeit rólam. Christ is megöleltem, ő még egy hiányozni fogsz-ot is elmormogott, mire halványan elmosolyodtam. Tudtam, hogy Monanak még jobban, de ő képtelen volt megszólalni.
- Rendben – egy hosszú csókot nyomott a homlokomra, felemelte a kezét, majd ajkait a mutatóujja váltotta fel. – Szeretlek – amint kimondta, zuhanni kezdtem.
A távolból még hallottam Mona sikolyát, ahogy felzokog, és láttam azt is, amint Ő és Chris visszatartja Monat attól, hogy utánam ugorjon.

Csak reménykedtem abban, hogy jó utcába kerültem. Fázósan húztam össze magamon a kabátot, és húzni kezdtem magam után a bőröndöm, ami most különösen nehéznek bizonyult, talán csak a hó födte járda miatt – vagy talán azért, mert most, hogy már nem voltam angyal, nem voltak többé különleges képességeim, sem erőm.
Nem vagyok többé angyal – furcsa ezt így kimondani. Lemondtam mindenről, lemondtam az örök életről, lemondtam Róla, Monaról, Chrisről, mindenkiről. Ahogy haladtam az egyre ismerősebb utcákon, megláttam magam egy kirakatban. A külsőm semmit nem változott.

Hirtelen pillantottam meg a házat. Egy pillanatra le is fagytam döbbenetemben; a gondolatra, hogy ott van benn ő, az, akiért mindenről lemondtam, akiért képes voltam elveszíteni önmagam, kirázott a hideg. Egy kicsit megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek, és hogy elmúljon a szédülés – de utóbbi valahogy úgy tűnt, állandósulni fog, a gyomrom ökölnyi méretével és a pulzusom duplájával együtt. Valami fura, ijesztő érzés kerített a hatalmába – mi van, ha már nem szeret? Ha valaki mást szeret?
Reszketve léptem az ajtóhoz, a lábaim remegtek, nem akartak engedelmeskedni, nem akartak az ajtó elé lépni, hát még a kezem! Kényszeríteni kellett magamat, hogy egyáltalán kinyújtsam a kezem a csengőhöz. Egyre mélyebben és gyorsabban vettem a levegőt, amikor pedig végül benyomtam a csengőt, már egyenesen ziháltam.
Még utoljára felnéztem az égre, de most semmi mást nem láttam, csak a csillagokat.
Hallottam, ahogy nyílik az ajtó.
Lassan fordítottam vissza a fejem.
És újra elvesztem a csokoládébarna szemekben.