Egy pillanatig még megkövülten bámult rám, aztán olyan hirtelen és erősen szorított magához, hogy levegőt venni is elfelejtettem. Az idegesség rögtön eltűnt belőlem, amint megéreztem az illatát, helyette valamiféle bizsergés jelent meg.
Mély levegőt vettünk mindketten, én átfontam a karom a háta közepén, a fejemet pedig egy picit oldalra fordítottam és a mellkasának döntöttem.
Percekig álltunk így.

Elmondani sem tudom, hogy mit éreztem abban a tíz percben, míg csak álltunk egymással szemben és néztünk egymásra. Egyszerűen nem tudtunk elszakadni egymástól, még mindig nem hittük el, hogy újra együtt vagyunk.
Volt egy pillanat, mikor azt hittem, káprázik a szemem. Újra a karjaiban voltam, újra rám mosolygott azzal az édes, kisfiús mosollyal, a csokoládébarna szemei újra őszintén és kedvesen néztek rám.
Aztán közelebb hajolt.
Már csak pár milliméter.
Behunyta a szemeit.
Édes ajkak az enyémen.
Mennyei érzés kerített a hatalmába.
Nem mertem kinyitni a szemem, mert féltem, hogy akkor eltűnik, én pedig felébredek ebből a mámoros álomból, és mindent elveszítek.
De végül, pár perccel később, mikor kinyitottam a szemem, még mindig ott volt, és valamiért úgy éreztem, hogy mindig ott is lesz.
- Belle – suttogta halkan, miután elhajolt tőlem; habár így is csak egy milliméter volt köztünk.
- Hiányoztál – mondtam elhalóan, a szájába suttogva a szavakat, mire ő még jobban magához húzott.
Éreztem a leheletét a ajkaimon.
A kezeit lejjebb csúsztatta a derekamon.
És újra megcsókolt.
Érzékien. Mint még soha azelőtt. A nyelve is lassan siklott az én ajkaim közé, minden másodpercet kihasználva, semmit sem elsietve.
Egyszerűen tökéletes pillanat volt.

Percekkel később eszméltünk csak fel, mikor valaki megállt a nappali ajtajában. Tom lassan elhajolt tőlem, gyengéden behúzott a házba, majd mindketten Billre néztünk.
Szélesen vigyorogva állt az ajtófélfának támaszkodva.
- Örülök, hogy itt vagy. Tomhoz hozzászólni sem lehetett – mondta mosolyogva és egy csókot nyomott az arcomra.
Tom felmordult – gondolom nagyon sértette az önbecsülését, hogy Bill azt mondta nekem, hogy nem lehetett őt elviselni.
Egy másodperc múlva Bill mellett megjelent Rosalie, aki azonnal magához ölelt.
- Jajj, végre itt vagy, már azt hittük, soha nem jössz – mondta nevetve. Kicsit megkésve ugyan, de visszaöleltem – egy kézzel, mert a másikat még mindig Tom szorongatta (nem mintha ellenemre lett volna).
Rosalie végül elengedett, Tom pedig teljesen magához húzott, aztán átkarolta a derekam.
- Hol voltál? – Mosolyodott el kedvesen Bill.
- Én? Én… Tom mit mondott? – Kérdeztem kissé furán, és segélykérően Tomra néztem.
Tudtam, hogy nem mondott el nekik semmit, de azért jó lett volna ugyanazt hazudni.
- Azt, hogy elmentél meglátogatni valakit… Kit is? Ja, az apukádat.
Alig tudtam elfojtani egy mosolyt.
- Igen, voltam egy kicsit otthon, mert túl hirtelen jöttem el, de most volt időm mindenkitől elköszönni – néztem Tomra, aki a mondat hallatán láthatólag megnyugodott. Tudtam, hogy ez érdekli őt a legjobban: hogy végleg itt maradok-e. Vele.
Elmosolyodtam.
Még szép, hogy itt maradok. Vele. Örökre.
De jó ezt kimondani…

Órákkal később a kanapén ültünk Tommal, teli hassal. Pontosabban ő félig feküdt a kanapén, én pedig az ölében ültem. Ha akartam volna sem tudtam volna menekülni, olyan erősen szorított magához.
Hallgattam, ahogy szuszog. Egy picit megmozdítottam a fejem, mire rögtön felriadt.
- Tom, aludj csak… – mondtam mosolyogva, kicsit megemelkedtem, csak annyira, hogy utána szembe tudjak vele fordulni.
- Nem, azt akarom, hogy az első estéd emlékezetes legyen – mondta álmatagon.
- Itt vagy, ez éppen elég – mosolyodtam el és hozzábújtam.
Átkarolt, és magához húzott, én pedig hozzásimultam, mint egy kiscica.
- Menjünk el sétálni – kiáltott fel pár perc múlva gyermekien, mire felemeltem a fejem és meglepődve néztem rá.
- Mi?
- Menjünk ki!
- Hideg van.
- Eddig sosem fáztál – mondta értetlenül.
Lassan egy kényszeredett mosoly jelent meg az arcomon.
- Óh.
Ennyi volt a reakciója, nekem mégis mindent elárult.
Sajnált. Engem. És ezt az egész helyzetet.
Tudtam, hogy megért. Vagy legalábbis reméltem. Próbáltam benne hinni.
- Azért menjünk sétálni? Közben talán… beszélhetnénk.
Mosolyogva bólintottam.

Kézenfogva léptünk ki az ajtón, de Tom még megállított, és megigazította a sálam, mire elnevettem magam.
- Talán úgy tűnhet, de nem vagyok már három éves – Tom lejjebb nézett, a mellkasom irányába.
- Nem annyira tűnik úgy – mondta, aztán egy pimasz vigyorral újra az arcomra emelte a tekintetét.
- Tom! – Szóltam rá, mikor újból lenézett a melleimre. – Szerinted, ha nézed őket, megnőnek?
- Próba-szerencse… – mondta egy újabb szemtelen vigyorral az arcán.
- Most azt mondod, hogy kicsi a mellem? – Néztem rá meghökkenve, és a kezem is a csípőmre raktam.
Tom rögtön feleszmélt.
- Neeem – mondta nyújtottan. Egy picit elfordította a fejét, kicsit a szeme is összeszűkült, a kezei pedig megindultak a melleim irányába. – Azt mondom, hogy pont tenyérbe illőek…
- Most már tudom, hogy éjszaka ki fogdosta őket – mondtam gúnyosan.
- Mellesleg, mikor azt mondtam, hogy kicsi a melled, egészen emberi reakciót produkáltál – mondta egy széles vigyorral.
Megelégelve őt ott hagytam, és elindultam.
Tom vigyorogva nézett utánam, miközben én nagy hévvel kivágtam a kaput, aztán hirtelen megálltam és egy kellemetlen arckifejezéssel újra Tomhoz fordultam, aki még mindig az ajtóból figyelt.
- És most merre? – Néztem rá tanácstalanul.
Mindig le kell magam égetnem…
Tom halkan felnevetett, aztán behúzta maga után az ajtót, és elindult felém. Mikor odaért, lassan megcirógatta az arcom, jobbra fordított és egy arra-t suttogott.
Kelletlenül követtem… Vagyis inkább Tom húzott maga után.
- Tom, hova megyünk? – Kérdeztem és melléléptem.
- A főtérre – mondta, aztán hirtelen megállt és megcsókolt.
Mondtam már, hogy imádom?

A főtérre menet több dolog is történt: rájöttem, hogy mennyire imádom Tomot; nem tudtam felfogni, hogy hogyan hagyhattam őt itt; és beszélgettünk.
A dolog a következő képpen zajlott le: Tom éppen egy új gitárról áradozott, mikor félbeszakítottam.
- Szóval, a húrok tök jók és…
- Nem gondolod, hogy beszélgetnünk kéne? – Néztem rá egy halvány mosollyal.
Semmi kedvem nem volt elrontani a hangulatot, és tudtam, hogy most le fog szidni, amiért gyáva voltam – csak reménykedtem abban, hogy az is számít valamit, hogy most itt vagyok.
- De hát beszélgetünk, Belle – mondta furán és megsimogatta az arcom.
- Úgy értem… Arról, ami történt.
Tom egy pillanat alatt elhallgatott.
Szörnyen éreztem magam. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy jól döntöttem, de a tudat, hogy most már nem tehetek ellene semmit, megőrjített. Úgy értem, valóban nagyon szerettem Tomot, de az, hogy csak úgy elsiklik az egész fölött, egészen dühítő volt. Meg sem kérdezte, hogy hogy vagyok, semmi. Kedves volt, éreztem rajta, hogy szeret, de én fönt hozzászoktam ahhoz, hogy beszélgetek Vele. Hiányzott, ez nem kérdés. És a tudat, hogy most már nem láthatom, majdnem olyan rossz volt, mint amikor Tomról mondtam ugyanezt. Ha nem rosszabb. Főképp az, hogy amikor fent voltam, és úgy volt, hogy Tommal nem fogok már többé találkozni, még dönthettem. De most, hogy lemondtam az angyalságról, az örök életről, most, hogy ezeket már soha többé nem fogom visszakapni… Csak most tudatosult bennem, hogy most már nem tudok választani.
- Beszéljünk – bólintott végül.
Hirtelen ráemeltem a tekintetem, ahogy feleszméltem, annyira elgondolkodtam.
Sokáig néztem őt, ő pedig türelmesen várt, néha-néha el is mosolyodott. Pár perc is eltelt, mire kinyitottam a szám, és nagyon halkan csak egyetlen egy dolgot kérdeztem tőle:
- Örülsz annak, hogy itt vagyok?
Tom szemei kitágultak, ajkai szétnyíltak a döbbenettől.
Még szinte be sem fejeztem a kérdést, mikor először a derekamnál fogva szinte magához préselt, aztán onnan felvezette a kezeit egészen az arcomig, és közrefogta azt, majd pedig szenvedélyesen megcsókolt. Hirtelen forróságot éreztem, a fejem búbjától a kislábujjam hegyéig minden bizseregni kezdett, a gyomrom összeszűkült, a fejem szédülni kezdett, mintha le akarna esni a helyéről, és a tüdőm is jelezte, hogy sürgősen oxigénre lenne szüksége, de én inkább fulladtam volna meg, mint hogy megszakítsam ezt a csókot csak azért, hogy levegőt vegyek.
Tom közelebb húzott, de annyira, hogy a lábaim szinte elemelkedtek a talajról – szó szerint és átvitt értelemben is. Az ajkaim még jobban szétnyíltak, mire Tom kicsit elmosolyodott. Nagyszerű érzés volt, ahogy a forró ajkaimat lehűti a jéghideg piercingje. Hirtelen az ágyékát finoman az enyémnek dörgölte, mire felsóhajtottam, és emiatt elhajolt tőlem egy picit.
A homlokát az enyémnek döntötte, mindketten levegőért kapkodtunk, és néha becsuktuk a szemünket. A kezeit a hátam közepére vezette, úgy tartott, hogy el ne dőljek, ugyanis még mindig nem állt teljesen helyre ez az új, emberi szervezetem.
- Hazamenjünk? – Kérdezte halkan, rekedt hangon.
Tudtam, hogy mit jelent ez a kérdés.
Nyeltem egyet, csak utána szólaltam meg:
- Ne – egy picit a fejem is megráztam.
Tom elmosolyodott, és újra megcsókolt.
- Ahogy akarod, Belle – újra átkarolta a derekam, és továbbindultunk. – Tudod, hol vagyunk? – Kérdezte mosolyogva.
- Nem – vigyorogtam, mire Tom is elnevette magát.
- Nem régen voltunk itt… Tudod, a karácsonyi vásár.
Újra körbenéztem. Még mindig nem volt ismerős. Hol vannak a bódék? Hol van az a kedves néni, akitől forralt bort vettünk? Hol van a kedvenc hógömbös standom?
Nem akartam hinni Tomnak, pedig tudtam, hogy igazat mond. A fákon még ott voltak az arany izzósorok, rengeteg, így egészen gyönyörű volt. A tér közepén pedig ott állt a befagyott szökőkút, aminek a peremén annak idején Tommal ültünk, miközben ettük a kürtös kalácsot, összebújva, forralt bortól és szerelemtől mámorosan.
Az emlék felidézése közben észre sem vettem, hogy Tom odahúzott egy padhoz, leült, engem pedig az ölébe vont.
- Hiányoztál. Ha az a csók nem lett volna elég bizonyíték – mondta játékosan, és miközben a hajamat kezdte csavargatni, a vállamra hajtotta a fejét.
Elmosolyodtam, majd hátrafordultam.
- Én csak… Én megszoktam, hogy beszélgetünk… Úgy értem… Fent. Tudod.
Lassan bólintott, és elmélázva figyelt engem.
- Nem hittem, hogy visszajössz – suttogta végül.
- Én sem – mosolyodtam el újra, aztán közelebb húzódtam hozzá. – De itt vagyok. És soha nem is szabadulsz meg tőlem – hirtelen elhallgattam, azt hittem, hogy egy olyan embert, mint Tom, ez majd megrémít; de ehelyett csak kellemes mosolyra húzódott az ajka.
- Nem is akartam – mondta halkan, és egy puszit nyomott a számra.
- Azt is hittem, hogy amikor meglátsz, nagyon mérges leszel rám – folytattam, és felhúztam a szemöldököm. Kíváncsi voltam a reakciójára.
Tom felsóhajtott.
- Én is azt hittem, hogy az leszek. Az volt a tervem, hogyha először meglátlak, ordítani fogok veled, elhordalak mindennek, de… De amikor ott álltál az ajtóban, olyan elveszettnek tűntél. Azt hiszem rájöttem, hogy nem tudok rád haragudni. Mert megértem, amit tettél – egy pár másodpercre elfordult, aztán újra visszanézett rám. – Abban a pillanatban értettem meg, amikor megláttalak az ajtóban.
Közelebb hajoltam hozzá és lassan megcsókoltam.
Tom folytatta, mikor abbahagytuk: – tudod, azt hittem, nem bízol bennem. Úgy értem, hogy azért mentél el, mert nem hitted, hogy képes vagyok arra, hogy csak téged szeresselek.
Elmosolyodtam. Ismertem őt, és mégis… Egy percig sem jutott az eszembe, hogy becsapna, olyan őszintén nézett rám. Vagy én akartam ennyire elhinni, hogy szeret.
- Nem, azt hiszem, ettől csak akkor kezdtem félni, miután felmentem. Hogy beleszeretsz valakibe, mert én már nem vagyok itt.
- Csöppet sem egoista… – vigyorgott.
Csak enyhén válloncsaptam, mire nevetve megcsókolt. Annyira jól esett.
Bill egy régebbi mondata jutott eszembe.
- Szóval nem tudtak elviselni? – Vigyorogtam szemtelenül Tomra, mire elsötétült a tekintete.
- Nem is voltam kibírhatatlan – morogta, igaz, végül megenyhült, de a hangja továbbra is szomorú maradt. Tudtam, hogy nem annyira szeret az érzéseiről beszélni, még velem sem. – Csak én valahogy… Nem akartam Billékkel lenni. Haragudtam rájuk.
Meglepve néztem rá.
- Azt mondtad, nem akarod, hogy itt hagyjam őket, főképp Billt nem. Miután te elmentél, könnyebb volt őket hibáztatni az egész életem elcseszéséért, mint logikusan belegondolni, hogy az, amit te tettél, egész ésszerű volt.
Ésszerű? Igen, kétségkívül a legutóbbi tettem ésszerű, megmagyarázható és érthető volt. Hogy lemondtam az angyalságról. Rettentő ésszerű volt.
Tom, látva az arcomon a változást, újból megsimogatta azt, aztán finoman felállított mindkettőnket, és rám nézett.
- Táncolunk? – Kérdezte aranyosan.
Lassan bólintottam, mire ő összekulcsolta a kezeinket, besétált velem együtt a tér közepére, a másik kezemet is megfogta és közelebb húzott magához. Lassan mozgatni kezdtük a csípőnket, aprókat lépkedtünk, miközben a hó is esni kezdett.
Tom arcán gyermeki mosoly jelent meg, majd feltartotta a kezét, hogy meg tudjak pördülni. A karjaiba forogtam, átfonta előttem a kezeit keresztben és a fejét a vállamra hajtotta.
Kicsit feljebb emeltük a fejünket, és becsuktuk a szemünket.
És hogy mi jelent meg az én szemem előtt? Az a táncoló pár a hógömbből, akiket mindig csodálattal néztem… Hogy mennyire szerelmesek.