Mikor felocsúdott a döbbentettől - vagy a sokktól? – kérdezgetni kezdett én pedig készséggel válaszoltam neki minden egyes feltett kérdésére.  Elbeszélgettük az időt, mivel arra eszméltünk fel, hogy nyílik a bejárati ajtó és apa lép be a házba maga előtt tolva a babakocsit, ám mikor megpillantotta Billt lefagyott és rám nézett.

• Semmi gond apa – álltam fel mosolyogva – Bill tud mindent.

Oda léptem a babakocsihoz és kiemeltem belőle Nicot.

• Szia, kicsim – pusziltam meg – jó kis fiú voltál, remélem.
• Élvezte a hajók látványát – köszörülte meg a torkát majd eltéve a kocsit a megszeppent énekeshez lépett – régen láttalak fiam – fogott kezet vele.
• Elég régen, örülök, hogy újra láthatom Herr Müller – rázta meg apa kezét.
• Had mutassam be neked a keresztfiadat.

Bill csillogó szemekkel figyelte a kis csöppséget, meghatódva mosolygott rám.

• Milyen pici – nyögte ki fojtott hangon.
• Tessék – nyújtottam felé Nicot, aki kíváncsian fürkészte az ismeretlen férfit.
• Fogjam meg? – vált ijedté az arca – olyan pici, és ha elejtem?
• Dehogy ejted – nevettem fel, majd a kezébe adtam.
• Jézus, de pici – vigyorgott rám – mi a neve?
• Nicolas, de Niconak hívjuk.
• Szia Nico – fordult felé mosolyogva – nagyon szép kisbaba vagy – beszélt hozzá.

Nico pedig hatalmas szemekkel nézett rá.

• Még nem látott téged, azért néz így rád – nevetve.
• Iszonyatosan édes – nézett rám olvadozva Bill – csodálatosan szép. Nem hasonlít Tomra – nézett újra a kicsire.
• Anya azt mondta, hogy a hasonlóság csak később látszik majd meg, de apa szerint már most látszik, hogy rám hasonlít.
• Valóban, a szeme a tiéd, és az orra is. Talán a szája az, ami Tomé.
• Lesz több hasonlóság is köztük, aminek bevallom őszintén, nem örülök – ültem le nagyot sóhajtva.
• Jaj Sofie – ült le mellém óvatosan – bocsánat a kérdésért, de… miért nem vetetted el a babát, ha tudtad, hogy akkor Tommal maradhattál volna?
• Nem volt szívem, meg fordult a fejemben, de aztán rá jöttem, hogy csak egy kicsiny élet – fogtam meg mosolyogva Nico kezét, aki engem meglátva gügyögni kezdett – a vérem Bill érted? A fiam. Nem volt sem erőm sem szívem abortuszra menni. Ő mindig velem lesz, és kitudja meddig lettünk volna együtt még Tommal.
• Ez igaz – fordult a kicsi felé, aki már nevetve és kapálózva nézte őt – elevenében van – nevetett fel.
• Mindig ezt csinálja, szereti ezt csinálni. Ideje megetetni – vettem át Billtől – apa kérlek, hozd ki a tápszert.
• Tápszerezed? – lepődött meg Bill.
• Csak nagy ritkán, általában anyatejet kap és fog is egy éves koráig, igaz? – nyomtam meg gyengén az orrát mire nevetni kezdett.
• Tessék kicsim – adta a kezembe apa a cumisüveget – anyád megkért, hogy vásároljak be szóval elmentem – kapta fel a kocsi kulcsot – örvendtem Bill.
• Én is uram.
• Sziasztok – lépett ki a házból.
• Szia, apa!
• Apukád jól megváltozott.
• Hát igen, már rajta is látszik a kor. Bill kérlek, senkinek nem szólhatsz Nicoról.
• És ha Tom megint ide jön?
• Ne jöjjön.
• Pedig fog, csak úgy eltűntél. Szerinted, hogy érezte magát? Értetlenül és csalódottan állt a dologhoz, fogalma sem volt arról mit tegyen most, felkeressen vagy sem.
• Bill…
• Akár hiszed akár nem, Tom szeret téged.
• Tessék? – emeltem rá a tekintetem.
• Tom még mindig szeret téged Sofie, bármennyire is próbálja elnyomni és haragudni rád. Ide fog jönni, mert látni akar, és mert válaszokat vár a kérdéseire.
• De Bill… nem adhatok válaszokat, mert akkor el kéne mondanom neki az igazat.
• Szerintem el kéne mondanod neki. Én nem fogom, ettől ne félj, a te dolgod. De most mennem kell, azt mondtam a boltba megyek – vigyorodott el.
• Jó sokáig vagy a boltban – nevettem fel.
• Jöhetek még?
• Persze, csak előtte hívj fel.
• A számodat meg adod?
• Persze – nyúltam érte majd a kezébe nyomtam.

Beleírta a sajátjába az enyém, és az enyémbe az ő telefonszámát, majd felállt adott két puszit nekem és egy nagyot Niconak s elment.

Mosolyogva néztem Nicot, örültem annak, hogy Bill betoppant. Örülök annak, hogy egy emberrel kevesebbnek kell, hazudjak, de tartottam attól, amit mondott. Tom ismét meg fog keresni, és nekem ki kell találnom valami jó indokot, de az nehéz menet lesz.

Másnap délelőtt arra az elhatározásra jutottam, hogy felhívom Billt és megkérem, hogy mondja meg Tomnak azt, hogy a saját lakásomba költöztem vissza, és akkor majd mikor jönni akar hozzám, Bill felhív, és én gyorsan átmegyek a lakásomba, így nem fogja meg tudni Nicot.

Miután rendbe tettem magam és megreggeliztem Nicoval együtt már hívtam is.

• Igen? – szólt bele rekedt hanggal.
• Jó ég, felkeltettelek?
• Igen, de nem baj. Gond van?
• Nem dehogy csak szeretnélek megkérni valamire.
• Mondjad csak.
• Szóval… kérlek, mond azt Tomnak valahogy, hogy én visszaköltöztem a lakásomba, és mikor jönni akar, valamikor te hívj fel és szólj.
• Igen és?
• És akkor én gyorsan átmegyek oda, így nem láthatja Nicot.
• Miért bonyolítod?
• Bill.
• Jó oké, rendben. Majd óvatosan rávezetem és akkor majd hívlak.
• Köszönöm, most gyorsan átpakolok pár ruhát és kitakarítok ott, hogy azért a hatás meglegyen.
• Rendben.
• Köszönöm Bill, szeretlek.
• De rég hallottam ezt – sóhajtott fel és hallottam, hogy mosolyog.
• Jó volt végre kimondani – nevettem fel.
• Akkor majd hívlak kicsi lány.
• Rendben, szia.
• Szia.

Letettem a telefont és megöleltem Nicot.

Nagyon boldog voltam, az-az egyetlen kis szócska nagyon boldoggá tett, régen percenként mondtam neki, mert úgy is gondoltam, de most, hogy újra kimondtam a szívem hatalmasra nőtt és legszívesebben sírtam volna örömömben.

Nicot anya gondjaira bíztam és átmentem a lakásomba nagytakarítást csinálni, órákig takarítottam, majd hazaugrottam pár ruháért, amiket gondosan behajtogattam a szekrényembe, jól elrendeztem mindent, hogy tényleg úgy tűnjön, mintha ott laknék.

Mikor mindennel végeztem pont léptem volna ki az ajtón mikor csörgött a telefonom, elővéve a kijelzőre néztem, ami Bill nevével villogott.