Belépve a házba Nico rohant oda hozzám és ölelte át lábaim, felkapva őt öleltem magamhoz és nyomtam az arcára puszit.

-         Szia, kicsim.

-         Szia, anya, Jürgen azt mondta, hogy ő lesz az apukám – nézett rám nagy barna szemeivel.

-         Tessék?

-         Azt mondtad van apukám, csak nincs velünk.

-         Ez igaz is, Jürgen csak a nevelőapukád lesz.

-         Az mit jelent?

Letettem és levetkőztem.

-         Azt, hogy ő fog felnevelni, tudod… - emeltem fel s a nappaliban leültünk a kanapéra – Jürgen megkérte a kezem, hozzá megyek feleségül.

-         Aha – bólogatott, de tudtam, hogy még kicsi ahhoz, hogy megértse ezt az egészet.

-         Na, menj játszani – pusziltam meg s letettem az ölemből.

-         Oké anya - és már fel is szaladt az emeletre.

Tomot érdekli Nico, hiszen azt mondta, hogy a fiam.

Akkor miért nem keresett fel eddig? Miért nem jött meglátogatni őt?

Felálltam és bementem a konyhába, hogy csináljak valami vacsorának valót.

Egyszer csak kopogtak, szitkozódva tettem le a kést és töröltem meg a kezem majd az ajtóhoz lépve kinyitottam azt. Megdöbbenve néztem az előttem álló személyt, akinek arcát egy hatalmas csokor takarta.

-         Hello – köszöntem kicsit értetlenül.

-         Szia – emelte el az arca elől a csokrot.

-         Tom?

-         Sajnálom, ahogy beszéltem veled az irodában délelőtt.

-         Végülis volt benne igazság.

-         Ezt neked hoztam – nyújtotta át a csokrot.

-         Köszönöm – fogadtam el mosolyogva – bejössz? – kérdeztem rá bizonytalanul.

-         Nem akarok zavarni…

-         Jürgen nincs itt – feleltem.

-         Nincs?

-         Gyere be.

Megfordultam és elindultam egy váza után. Tom belépett az ajtón és maga után becsukva az ajtót felakasztotta a kabátját és kibújt a cipőjéből is.

-         Kész is – tettem le az asztalra a vázástól a virágot.

Zavartan nézelődött és kíváncsian tekingetett az emelet felé, muszáj volt mosolyognom rajta.

-         Nico! – szóltam fel az emeletre.

Tom kicsit mintha megijedt volna, tekintetét újra az emelet felé emelte s mikor megpillantotta a kisfiút lefelé lépdelve a lépcsőn megdöbbent. Ugyan az a kisfiú, aki a játszótéren volt – gondolta magában.

-         Igen anya? – nézett rám mikor leért.

-         Vendégünk van.

Nico Tomra emelte a tekintetét és arcán nagy mosoly jelent meg.

-         A kutyás bácsi! – szaladt oda a meglepődött Tomhoz – nem hoztad el a kutyusodat?

-         Hát… most otthon hagytam – nyögte ki még mindig teljesen ledöbbenve.

-         Kicsim – szóltam oda Niconak.

-         Hm? – fordult felém csillogó szemekkel.

-         Őt Tomnak hívják és… ő az apukád.

Gyors lettem volna? Lehet Tom még nem akarta azt, hogy Nico megtudja az igazat?

-         Ő, az apukám? – nézett fel hatalmas szemekkel a kisfiú.

-         Hát… az lennék – felelte halvány mosollyal Tom.

-         Akkor anya nem lesz Jürgen barátnője?

-         De igen – guggolt le hozzá Tom – anya és Jürgen össze fognak házasodni.

-         De hát… most itt vagy, akkor te és anya szeretitek egymást, nem?

Ez kezdett egyre kínosabbá válni.

-         Kicsim, majd ha nagy leszel megérted – szóltam közbe én is.

-         Bonyolult ezt a te kicsi fejednek még – mosolygott rá Tom.

-         Maradsz vacsorára? – tettem fel a kérdést Tom számára.

-         Igazán nem akarok zavarni.

-         Maradj itt – fogta meg a kezét Nico – kérlek apa.

Azt hittem elsírom magam és tudtam, hogy Tom szíve is ellágyult. Mosolyogva néztem Nicot, majd Tom felemelve megölelte őt, olyan gyönyörű pillanat volt.

-         Maradok – mosolygott rá Nicora, majd rám is.

Én pedig viszonozva azt, visszamentem a konyhába folytatni a vacsorát. Hallottam, ahogy kint játszanak egymással, Nico folyamatosan szívből nevetett, ami nagyon jól esett hallani, hogy apja és fia így kijönnek egymással. Mikor végeztem a vacsorával gyorsan megterítettem s végül az elválasztó falnak dőlve figyeltem őket mosolyogva.

-         Fiúk, kész a vacsora – szólaltam meg végül, annyira jó érzés volt az, hogy Ő is ott van velünk, olyan érzésem volt mintha minden a legtökéletesebben ment volna, mintha Tommal sosem váltunk volna el.

-         Megyünk anya – állt fel a szőnyegről Nico és szaladt oda az asztalhoz s mászott fel a székre.

-         Mennyit szedjek? – kérdeztem meg Tomot, amint leült ő is.

-         Ülj csak le – fogta meg a kezem, amiben a szedő kanál volt s a másikkal pedig elvette tőlem – majd szedek magamnak – mosolygott rám.

-         Rendben – engedtem el s ültem le.

Szedett magának s nekem is, majd Niconak is egy keveset.

-         Jó étvágyat – mondtuk egyszerre, majd neki láttunk a vacsorának.

-         Hamarosan karácsony – szólalt meg miután végeztünk, csak Nico ette még a repetáját.

-         Bizony.

-         Jön a Jézuska – mosolygott Nico a lábát lóbálva.

-         Jó kisfiú voltál? Mert csak akkor jön hozzád – könyökölt fel az asztalra Tom s úgy nézett fiára.

-         Jó voltam – teli szájjal.

-         Nico! – szóltam rá – nem beszélünk teli szájjal.

Gyorsan megrágta és lenyelve rám nézett.

-         Bocsánat anya.

-         Jó anya vagy – nézett rám Tom, halvány mosollyal oldalra döntött fejjel.

-         Köszönöm – mosolyogtam rá zavartan.

-         Sajnálom, hogy eddig nem segítettem a nevelésében…

-         Tudom mit érezhettél, furcsa lehetett az a tudat, hogy van egy fiad…

-         Anya, mehetek játszani? – nézett rám.

-         Menj csak – bólintottam mire ő lemászott a székről és felszaladt játszani.

-         Szeretnék segíteni – ivott bele a poharába Tom – részt akarok venni az életében, és nagyon bánom, hogy kimaradtam eddig az életéből.

-         Tom…

-         Ne… én voltam a hülye, tudom. Csak is én tehetek arról, hogy nem vettem részt benne.

-         Tom… ne marcangold magad miatta. Most már itt vagy – mosolyogtam rá.

-         Örülök, hogy újra a közelemben vagy – nézett a szemembe.

Köpni-nyelni nem tudtam, ez most, hogy jött ide?

Csak zavartan tűrtem egy tincset a fülem mögé.

-         Sajnálom… nem kellett volna ezt mondanom – nézett bele a poharába.

-         Nem… ez... jól esett, tényleg.

-         Sofie – állt fel és guggolt le mellém – ne menj hozzá ahhoz a férfihez. Kérlek.

-         Tom… - sóhajtottam fel.

-         Szeretlek – simította végig az arcom, mire a szemeim azonnal könnyel teltek meg, még mindig szeret – gondoltam magamban.

-         Jaj, Tom…

-         Tudom, hogy elrontottam, sajnálom, hogy megvádoltalak azzal, hogy hazudsz Davidal kapcsolatban. Mindent sajnálok Sofie.

-         Ne csináld ezt – álltam fel s menekülni készültem a konyhába.

-         Sofie – kapta el a karom s magához húzva megcsókolt.

Megbénultam teljesen, a testem elernyedt és hagytam, hogy erős karjaival tartsa erőtlen testem.